2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Népviseleti nap lesz a pünkösd Magyarón

Szememnek, szívemnek tetsző érzés belépni a magyarói református templomba. A századok üzenetét hordozó műemlék épület arányos hajójával, kecses tornyával a Felső-Maros menti falu közepén egy ligetben áll. Mögötte a távolban felsejlik az Istenszéke páratlan látványa a Kelemen-havasok hófödte csúcsaival a háttérben. Bent a templomban a jellegzetes kézimunkák mellett, amelyeket gyönyörű, tömött piros-kék keresztöltéses hímzéssel varrtak a helybeli asszonyok, a körbefutó karzat díszítése is egyedi. A fehérre festett kazettákban a vidék jellegzetes népművészetét őrző keresztszemes kézimunkákat állították ki. Ha a bánffyhunyadi műemlék templom a kalotaszegi kézimunkák múzeuma is egyben, a magyarói a változatos motívumokat őrző Felső-Maros menti keresztszemes hímzéseké.


Beszélő kézimunkák

Ahogy Takács Albertné Kővári Malvin református lelkész végigvezet a templomon, a kézimunkák jelképes nyelvéből is olvasni lehet: reneszánsz kori elemeket őrző, tömött gránátalmás mintával varrták  ki a szószékterítőt, templomos mintával készült a papok padját díszítő darab. A mindig ugrásra kész szarvasokat ábrázoló minta került a presbiterek padterítőjére, makkos mintát varrtak a férfiak padja elé, trombitás padterítő mögött ülnek az asszonyok, az idősebbek padja előtt lehajló dohányleveles minta van a jövőt jelképező nyíló bimbóval a közepén, az énekeskönyveken, Bibliákon hímzett borító. A gyülekezeti házban egy szekrényben őrzik az adományba kapott, kézi csipkével díszített régi, szép terítőket, különleges mintájú párnákat, falvédőket, és a mai napig is vannak adományozók. A különböző mintákkal kivarrt keresztelőkendő minden magyarói újszülöttnek jár, és a konfirmáló fiataloknak egy kis zsák, tarisznya, rajta a kehellyel, hogy világgá menve se felejtsék el a szülőföld üzenetét. Egy padon a magyarói hímzőasszonyok nagylelkűségét jelzik a megújuló toldalagi templomnak varrt kézimunkák. 

A helyi református nőszövetség keretében, amely hivatásának megfelelően lelkesen vállalja népi kultúránk, népművészetünk és néphagyományaink ápolását és megőrzését, évek óta hímzőkör működik. A templomban és a gyülekezeti házban látható szálánvarrott és keresztszemes hímzések a hűvös hónapok idején hetente egy délelőtt összegyűlő varrókörös, és az otthonukban szenvedélyesen kézimunkázó magyarói és onnan elszármazott asszonyok munkái. Amikor elgondoltam, hogy mennyi öröm, bánat, mennyi elégtétel, szenvedés és remény lehetett a szívükben, amit belevarrtak ezekbe a remek piros-kék darabokba, arra kértem a lelkész asszonyt, hogy szervezzen egy találkozót velük. Megtörtént. Március 7-én érkeztünk Magyaróra Asztalos Enikő néprajzkutatóval együtt, aki Harmónia összeállításunk hűséges munkatársaként összegyűjtötte megyénk különböző tájegységeinek jellegzetes kézimunkatípusait és népviseletét, s aki a kézimunka-oktatás és az eredeti népviselet megőrzésének fontosságáról, a népi hímzések által közvetített jelbeszédről szólt az asszonyoknak. 


Kiállítás a Nimród Házban

A magyarói Nimród Ház a találkozóra alkalmi kiállítássá változott. Sokan jöttek el, s hozták magukkal legszebb, legértékesebb kézimunkáikat. A hosszú asztalokon keresztszemes hímzéssel díszített nagy és kisebb terítők, párnafők, párnák, tarisznyák, Biblia- és énekeskönyv-borítók, hímzett népviseleti kötények, szoknya, mellény és egy régi magyarói női ruha várt bennünket, amelyet Fülöp Irénke nagyanyja, Virginás Mária született Kocsis Mária viselt hajdanán. És várt 27 asszony is, akik varrtak vagy még mindig varrnak, és néhányan, mint például Székely Anna és Székely Katalin, a beszélgetés alatt is elővették a magukkal hozott kézimunkát.

– Ma úgy szerveztük ezt a délutánt, hogy essen egy kis fény ránk, nőkre, asszonyokra is, köszöntsük vendégeinket és egymást – nyitotta meg a találkozót Takácsné Kővári Malvin lelkész, majd az együtt énekelt Ároni áldás adta meg a rendezvény hangulatát. Egy szép részletet halottunk Wass Albert Mire a fák megnőnek című regényéből arról, hogy a szépségre és a jövendőre gondolva tőlünk függ, hogy milyen örökséget hagyunk az utánunk következőkre. 


Otthonunk éke, fénye lehet

– Mi, asszonyok, nem fákat ültetünk, hanem egy olyan értéket, amit a régmúlt időkből örököltünk, s továbbadunk az utódoknak. Lehet, hogy a mai világnak nem ez a divatos, nem ez a szép, nem ez az érték, de ez a mi örökségünk. Az otthonunk éke, fénye lehet, és hiszem, hogy aki cérnát, tűt fog a kezébe, vásznat keres elő, és kivarrja, az a múltat őrzi meg, és abból átad a jövendőnek is egy darabkát. Vegyék elő a szekrény aljából ezeket a szép terítőket, és használják őket hét közben és ünnepnapokon, őrizzék meg a gyermekeknek és az unokáknak, még akkor is, ha manapság észre sem veszik. De eljön az idő, amikor eszükbe juttatják majd az otthont, ahonnan elindultak, és ahonnan ezt az örökséget kapták – mondta a lelkész asszony. 


Hűség a szülőfaluhoz

Meghívására vendégként érkezett „haza” a régi Felső-Maros menti viseletbe öltözött Tohotni Ibolya, aki a szülőfaluhoz való hűség mintaképe. 33 éve ment férjhez Kolozsvárra, és tíz éve él Györgyfalván, férjének szülőfalujában, de mindig szívesen látott vendég Magyarón, mert a gyökereiről nem feledkezett meg. Sokat kézimunkázik a magyaróiak számára is, a templomban levő szarvasos padterítőt ő hímezte, és szép, gazdag mintával kivarrt zsákocskákat is hozott magával. 

– Én hordom a népviseletet, a magyaróit, a györgyfalvit és a mezőségit is, ünnepnapokon, templomba csak népviseletben megyünk. A régebbi magyarói ruhát vettem ma fel – mutatja a zöld szövetszoknyát, lájbit és az apró virágos kötényt. – A „székely” szőttesből varrt ruhámat kevesebbet használom, mert a színe miatt kiöregedtem már belőle – mondja, majd érdeklődésemre hozzáteszi, hogy körülbelül egy hónap alatt varrta ki a presbiterek padját díszítő kézimunkát. Hímezni még kisgyermekkorában édesanyjától tanult. Mióta nyugdíjas, sokat kézimunkázik. Szeretné továbbadni szenvedélyét, amit mesteri fokon művel, de leányunokák hiányában nincsen akinek. 

– A fiam Szászfenesen lakik, a templomszentelésre sokat varrtam adományként az elmúlt évben. Kérdésemre a legnagyobb természetességgel mondja, hogy van magyarói garnitúrája, és használja is a falvédőt, abroszt, drapériát és párnát.


Aranyérmes oklevelek

A beszélgetés során többen megszólalnak, és büszkén emlegetik, hogy az évszázados hagyományokat folytató magyarói szálánvarrott és keresztöltéses hímzéseknek mekkora sikere volt hajdanán, 1901-ben a Marosvásárhelyen megrendezett székelyföldi iparkiállításon, ahol Lénárd Józsefné lelkészfeleség „buzgólkodása” tette lehetővé a magyarói asszonyok tudásának felfedezését és népszerűsítését.  Az igazi siker az 1931-es kolozsvári és a következő évekbeli népművészeti kiállításoknak köszönhető, amikor Palkó Györgyné és Szász Gáspárné aranyérmes oklevelet kaptak. Ezt követően „a magyarói asszonyok százai varrták megrendelésre a szebbnél szebb kézimunkákat”, s hírnevük messze földre eljutott. Ebben fontos szerepe volt Szász Mártonné Bene Ilonának Magyarrégenből, aki gazdag gyűjteményét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A magyar Néprajzi Múzeum az első világháború előtt 30 varrottast vásárolt Magyaróról.

Az asszonyok büszkén teszik hozzá, hogy szép könyv is megjelent a Felső-Maros vidéki varrottasokról. Palkó Attila, Portik Irén és Zsigmond József mintáskönyvében (1985, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest) az összegyűjtött 500 mintából 270 jelent meg – egészíthetjük ki Páll Éva szavait.

Kádár Rozália, Vajda (Szász) Ildikó és Dali Anna azt vallják, hogy a kézimunkázás számukra lelki nyugalmat ad. A varrás az életem – mondja Varga Katalin, aki a hajdani fonók hangulatára emlékezik. Kocsis Ildikó, aki gyönyörű abroszt hozott, és a fiatalabb résztvevők közé tartozik, dédnagyanyjától tanult meg varrni. A marosvécsi szellemi sérültek rehabilitációs központjának alkalmazottja két télen át dolgozott a gazdagon hímzett szószékterítőn, s közben háromszor kellett szemüveget cserélnie. 

– Sok érték van ebben a faluban, de néha nem elég az eke, fel kell szántani traktorral. Mélyen meg kell forgatni a földet – mondja képletesen Takácsné Kővári Malvin, aki mezőségi lányként örökségként a kézimunka szeretetét hozta magával, s ezt szorgalmazza szolgálati helyén is.

A jelenlévők még kiteszik a lakásban a varrottast, de a gyermekeiknél, unokáiknál már nincsen népi kézimunkával díszített szoba, s egyesek keserűen jegyzik meg, hogy feltehetően már csak a szekrénynek varrnak. Amihez igen nagy mértékben az is hozzájárult – je-gyezhetjük meg Asztalos Enikővel, hogy a kézimunka-oktatást régen kivették a tantervből.

   Takács Albertné Kővári Malvin lelkész megnyitja a találkozót


Régi és „új” viselet

Kérdésünkre elhangzik, hogy a régi viseletre a jelenlévők már nem emlékeznek. Úgy tudják, hogy az 1930-as évektől terjedt el a piros-fekete kockás anyagból készült szoknya és mellény, s a keresztszemes mintával hímzett kötény, amiből szép darabokat hozott mutatóba Tohotni Ibolya. 

Próbálom szóra bírni az idősebbeket, hogy kitől származott az ötlet, hogy kézimunkákkal díszítsék a református templomot, de nem tudják megmondani. Vinczellér Gábor nyugalmazott lelkipásztor felesége, Vinczellér Ibolya úgy emlékezik, hogy az 1980-as évek végén az akkor Németországban élő Szente Piroska által felajánlott kézimunkák kerültek fel először a karzat mellvédjének négyszögeibe. 

Az értékmegőrzés vezérelte Takács Malvin lelkészt, amikor újraindította a nőszövetségi varrókört, ami sok évvel korábban a Fegyverneki-házban működött. Dali Margit ma is büszkén őrzi azt a könyvecskét, amit abban az időben varrókörös tagként kapott. A kör tagjaitól a lelkész asszony is megtanulta a magyarói hímzést, amit önálló munkái bizonyítanak. A gyülekezeti házban levő szövőszéken pedig a mai viselet kockás anyagát szövi. Papp Róza volt a tanítómestere, és Vajda Ibolyának adta tovább a mesterséget.

A felcsíki falvak ezerkockás rokolyáira emlékeztető szőttes az 1930-as évekbeli éhínség miatt a Felső-Maros menti és a mezőségi falvakba szolgálni küldött felcsíki lányok révén terjedhetett el – írja Kisné Portik Irén Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte című könyvében, amelyben Csík-, Gyergyó- és Kászonszék népviseletét dolgozta fel. 


Varróasszonyok

– Hálás vagyok azoknak az asszonyoknak, akik áldozatos munkával a templomi terítőket kivarrták, feldíszítették a templomot. Sajnos van közülük, aki kórházban fekszik, és nem tudott eljönni, de mindnyájuknak szól a köszönet, hiszen sok-sok munkát belefektettek, és mi, akik kézimunkázunk, tudjuk, hogy mit jelent egy abroszt, egy terítőt kivarrni. Isten áldása életükre, munkájukra, kezük ügyességére! – szól a köszönet. Akikre vonatkozik: Ördög Zsuzsa, Ördög Magdus, Ördög Ilonka, Bálint Anna, Székely Anna, Székely Katalin, Varga Katalin, Lovász Piroska, Demeter Katalin, Dali Anna, Kristóf Ildikó, Gombkötő Ibolya, Kristóf Ilonka, Kocsis Ildikó, Hajdu Piroska, Tohotni Ibolya, akik a templomi terítők varróasszonyai. Nagyon sok keresztelőzsebkendőt varrt és varr Tőkés Annamária, aki nem tősgyökeres magyarói, hanem Vásárhelyről költöztek Magyaróra a férjével, és akkor tanulta meg a varrást, akárcsak én. 

– Hogyan született az ötlet a toldalagi templom díszítésére? – kérdezem a nagylelkű gesztus kapcsán.

– Tavaly meg volt hirdetve a gyűjtés a templom javítására, és adtunk pénzadományt. Az imahéten Magyarón szolgáló lelkipásztoruk számolt be a felújításról, és akkor gondoltam át: ha új templomuk lesz, akkor új kézimunkák is kellenének. Az asszonyokkal megbeszéltük, hálásan fogadják, így két hosszú padterítő, szószékterítő, szószékkorona és az abrosz is elkészül. Ördög Magdus varrta a szószék mögötti terítőt és velem együtt a padterítőt, Kocsis Ildikó és én a szószékterítőt, Vajda Krisztina (I. éves mesteris diáklány Kolozsváron) a szószékkorona-terítőt, Ördög Ilonka a padterítőt, Dali Anna pedig körbehorgolt két terítőt. Most készül az abrosz, ezt is többen varrjuk. 

A kézimunkakörökön klasszikus irodalmi műveket olvasunk fel, és beszélünk meg azzal a céllal, hogy tagjaink a könyvet válasszák tévénézés helyett, és megtörtént, hogy saját költeményeiket is elhozták az asszonyok – mondja a lelkész. Majd két vezérmottóját idézi, az elsőt Lukács evangéliumából, miszerint többet kell megtennünk, mint maga a kötelesség (Lukács 17,10), a másik pedig Bethlen Gábor sokat, de nem eleget idézett mondása: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindent meg kell tenni, amit lehet”.

Ez akár végszónak is szép lenne, de már továbbmutat az elhatározás, hogy újra tartanak népviseleti napot Magyarón, akárcsak az 1930-as években. 2014 pünkösdjén avatták fel a legújabb terítőket, amiről csoportkép készült a varrókör tagjaival, és idéntől pünkösd a népviselet napja lesz, ami, ha jól sikerül, turisztikai szempontból is vonzó lehet. Gratulálunk az ötlethez! 

A varrókörös asszonyok

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató