Növények a díszítés szolgálatában – növényi ornamentika

Ősidők óta az ember használ díszítéseket. Szereti szebbé, érdekesebbé tenni az őt körülvevő világot. Más díszítőelemek mellett szívesen használja a növények, virágok szépségét, formáját, színét különböző módon és különböző anyagokra. Velük díszíti a ruházatot – akár varrottas, akár szőttes –, a használati tárgyakat, edényeket, bútorokat és nem utolsósorban az épületeket. Kezdetben a formák geometrikusak voltak, majd fejlődésükkel egyre naturaliszitikusabbá váltak. Díszítenek az esztétikum érdekében, de ugyanakkor a díszítés lehet a szakrális, a lelkiség kifejezője. Az ősi kultúrákban, Egyiptomban, az antik görög és római korban, de még a barlangban lakó ember is szebbé akarta varázsolni lakóhelyét. A későbbi korok építészei is alkalmazták az ókori nagy birodalmak, de még más keleti népek, így a kínai, indiai, török népek által használt növénymotívumokat is. A román, a reneszánsz, a barokk, de még a klasszicista stílus korában is visszanyúltak a régi korokhoz ihletért. Így Európában és a magyar kultúrában is előfordulnak olyan növényeket megjelenítő díszek, melyek nálunk nem honosak. Ilyen növény például az akantusz (1. ábra), a datolyapálma, a lótuszvirág, a papiruszsás, a bódhifa vagy a felvilágosodás fája, mely a ciprusfát vagy fügefát mintázza (Szutorisz, 1905).

A díszítmény általában eltávolítható dísz, míg az ékítmény a tárggyal, melyet díszít, egységet alkot. Az akantusz főként a görög akrotérionon, a korinthoszi oszlopfőn és annak római változatain fordul elő (2. és 3. ábra). A román kor gyakran stilizálja, a reneszánsz és a barokk újra a régi formájában alkalmazza.

A másik, görögök és egyiptomiak által díszítésre használt növény a datolyapálma, melynek felhasználásával született ornamensek a palmetták (4., 5. ábra).

A kontyvirág (Arum dracunculus, Dél-Európában honos növény) megmintázásából született az árumékítmény, amely ugyancsak görög eredetű. Vasrácsok díszítésénél gyakori. A virág tölcsérszerű, közepéből virágzati tengely nyúlik ki (6. ábra) (Szutorisz, 1905).

A lótusz (Nymphaea coerulea és a Nymphaea lotus) az egyiptomiak szent növényeként fontos szerepet töltött be a díszítésben. Az iránta való tisztelet onnan ered, hogy megjelenésével jelezte a Nílus áradását, amely fontos volt a talaj termékennyé válásában. A lótusznak a virága, a bimbója és a levele is megjelenik az ékítményeken. A virág 9, 5 vagy csak 3 szirmot visel (7., 8. ábra) (Szutorisz, 1905).

Valószínűleg a lótuszvirágból származik a rozetta, mely körben elhelyezett szirmokból áll, és ugyancsak belőle származik egy liliomhoz hasonló virágdísz alakja (9., 10. ábra). 

A lótusz termőjéről oszlopot mintáztak a hinduk (11. ábra). Náluk a lótuszvirág a Föld jelképe. Így egyszerre díszít, szimbólum, és oszlopként szerkezettani szerepet tölt be. Ez példa arra, hogy a forma eszmeiséget fejez ki, de van rá eset, hogy az eszmeiség formát szül.

Főként az egyházi használatban levő motívumok szimbólumértékűek. Bizonyos filozófiai áramlatok hatására új formák jönnek létre. Példa erre a gótika, amely a skolasztikával szembeszegülő miszticizmus hatására jött létre, és a templomai építésénél használt forma a kereszténység magasztos eszméinek szolgálatában áll. A csúcsíves forma és a gótikát jellemző bolthajtás, mely a fa ágainak hajlását követi, a mennyeiekhez való áhítatot és felemelkedést szolgálja. 

Japánban természethű ékítményre törekszenek. Épületeik formája, díszítése és színvilága is egybeolvad a külvilággal. Díszítésre használt leggyakoribb viráguk a Chrysantemum (12., 13. ábra): „E virág a magyar ornamentikának is egyik eleme, melyet őseink valószínűleg Ázsiából hoztak magukkal” (Szutorisz,1905. 531. old.). 

A gránátalma motívuma is fellelhető a magyar ékítményeken. A gránátalma az ígéret földjének egyik legfontosabb gyümölcse. A zsidó nép kedvelte, szertartásaiban és művészetében egyaránt használta. Legfőbb megjelenítési alakja az almaforma, tetején díszlő levélkoronával (14., 15. ábra). A gránátalmadíszt az asszírok, arabok és görögök is használták. A kereszténység idején nagy jelentőségre tett szert, szimbolikus jelentéssel bírt. Keleten sok magja miatt a gazdagság, a görögöknél a termékenység jelképe volt, míg az olasz művészek Mária jelvényeként használták: „A gránátalma, főleg a virága, a szeretet s evvel a keresztény egyház szimbóluma lett” (Szutorisz, 1905. 547. old.). Miseruhákon és más szövetek mintájaként a középkor legtipikusabb dísze. A későbbi időkben koronával bővült, s így a szimbolikus jelentése is, s mint ilyen, uralkodók jelvényeként hatalmat jelent: „A gránátalma a renessance óta a magyar díszítmények kedves mintája, meglehet őseink Ázsiából hozták magukkal” (Szutorisz,1905. 548. old.). 

A liliom, a gránátalmához hasonlóan, a régi zsidó, az ókeresztény, az egyiptomi művészetben is szerepel. A Földközi-tenger térségében a liliom ősidőktől fogva a fényt és az életet jelképezte. A keresztény szimbolikában a legkedveltebb virág. A Bibliában is gyakran fordul elő pl. az Énekek énekében és Máténál (6, 28, 29), ahol Jézus a mezők liliomaira hivatkozik mint az isteni gondviselésre való ráhagyatkozás példáira. Paradicsomi virág, és Krisztusnak, a világ világosságának a jelképe mellett gyakran használják Mária, a mennyek királynéjának az ábrázolásánál. Hófehér liliom formájában a szűzi tisztaság és ártatlanság jelképe, így szűzies életűek vagy tiszta lelkületűek ábrázolásánál jelenik meg, pl. Szt. Anna, Padovai Szt. Antal, Aquinói Szt. Tamás, Árpád-házi Szt. Margit és még mások ábrázolásánál. A vörös liliom a passióra utal. Stilizált liliom világi uralkodók jelvényeiben is szerepel, pl. francia királyéban. 

A liliom (tüzes és fehér liliom) a magyar ornamentikában is kedvelt. Népművészetünk is használta (16. ábra): „Bizonyos, hogy a valódi tulipán behozatala előtt a tüzes liliom szolgált alapul a díszítésnek” (Szutorisz, 1905. 544. old.). A tulipán a török háborúk után lett ismertebbé, ez kezdte a tüzes liliomot kiszorítani, azóta pedig a tulipán vagy legalábbis a tulipános elnevezés fölkarolt és általános. A magyar díszítőművészetet általában „tulipánosnak szereti nevezni” (Szutorisz, 1905. 545 old.).  A tulipános díszítés a XVI-XVII. századig vezethető vissza.

A rózsa az ókorban szépsége és illata miatt a szerelem és szépség istennőjének, Vénusznak az attribútuma, a tavasz és nyár szimbóluma, használata a művészetben e jelentés körül forog. A kereszténység átvette a rózsa földön túli jellegéről való elképzeléseket, és paradicsomi virágnak tekintette. A vörös rózsa a szentek mártíromságának a jelképe, Krisztus sebeit is szokták rózsával megjeleníteni, ez a rózsa ötszirmú pentogramma. A középkori misztika a rózsát, a virágok királynőjét a mennyek királynőjére vonatkoztatta, annak kellemét és enyheségét fejezve ki. A stilizált rózsa (rozetta) az építészeti ornamentika és a heraldika egyik leggyakoribb motívuma. A rózsa ránk nézve igen fontos, a legrégebbi ékítmény. 

 Ez a virág fellelhető pogány kori sírleletekben is. Sajátos magyar jellegű a pávaszemes rózsa (17. ábra), tulipánábrázolás. A páva, pávatoll, pávaszemes motívumokat a magyarság ázsiai vándorlása során vette át. Előfordul a magyar népköltészetben is. A kereszténység felvétele után a pávaszem ősi jelentése, amely a fény, a világosság volt, feledésbe merült, de mint pávaszemes rózsa, tulipán (18. ábra), sőt pávaszemes életfa formájában fennmaradt (19., 20. ábra). (Szutorisz, 1905)

A keresztény szimbolikába azok a növények kerültek be, amelyeket a Biblia alapján magyarázni, értelmezni lehetett. Ilyen növény a szőlő, hisz Krisztus maga mondta tanítványainak: „Én vagyok a szőlőtőke, ti vagytok a szőlők”. A késő középkorból számos olyan ábrázolás maradt fenn, amelyen a keresztre feszített Jézus egy szőlőtőben jelenik meg, mert akkoriban az élet fáját a szőlőtőnek képzelték el. Református értelmezésben a szőlőfürt Krisztus vérére emlékeztetés, az úrvacsorai bort szimbolizálja. A szőlő mellett megjelenik a búza, ugyancsak keresztényi értelemben.

Ősi magyar virágdíszítményeink, a rózsa, a krizantém, az életfa, a gránátalma, a tüzes liliom és a tulipán mellé szegődött a szegfű is. Régi alakjai pávafarkra, pálmára emlékeztetnek. Ezt a virágot a XII. században hozták Európába a keresztesek. A középkorban a kereszténység jelképe volt, Isten igéjének az ismeretét jelentette. A vörös szegfű a passió egyik szimbóluma. Levele és termése is szög formájú, ezért Krisztus jövendő halálára utal. 

Előfordul még a napraforgó, búzavirág, őszirózsa, gyöngyvirág, nárcisz, ibolya, lóhere, nefelejcs, írisz, rozmaring, melyek újabb kor hatása alatt keletkeztek. A rozmaring fontos a magyar ornamentikában. Levelekkel sűrűn megrakott szálon, bokrétában fordul elő. A népköltészetre is hatott, hisz így írnak róla: „Rozmaringos a kötőm, Van már nekem szeretőm, Rozmaringos a szoknyám, Hogy a babám nézzen rám”.

Mint alkalmazási mód gyakori a levélsor vagy fríz, amely felületeket határoló vagy megosztó, virággal, levéllel díszített keskeny sáv. Lehet kúszólevél, kúszóvirág formájú is. Az egyiptomi, görög és római művészetből van átvéve a levélsor, a füzérek használata, pl. babérlevél és bogyója, tölgyfalevél és makkja, továbbá különböző levél- és virágfüzérek, koszorúba font virágdíszítés, melyeket az építészetben és az iparművészetben egyaránt használtak. Egy másik használati forma a terülődísz, amikor egy felületet tömören tölt ki a minta. A megjelenítés történhet síkban ráfestéssel, de gyakori a térábrázolás is, amely faragások, stukkók és más formájú alakzat által valósul meg. A legkülönbözőbb anyagokra alkalmazzák: kőre, fára, fémre, kerámiára, üvegre. 

„A növény levele, ága, ostorindája, virága, rügye, valamint szára, tehát műalakot szolgáltat, amely műalaknak az a legfőbb rendeltetése, hogy a nyersanyagnak a szerves erő látszatát nyújtsa, s ez alapon bizonyos illúziót keltsen az emberben” (Szutorisz, 1905. 562. old.). 

Díszeink az esztétikai hatás, az üzenetközvetítés, a forma meghatározása, a szerkezettani szerep mellett a gazdagság, jólét kifejezői. Az épületek mint fizikai testek általuk szellemiséget nyernek, üzenetük van, gyönyörködtetnek. Egy város kőbe, fába vésett szellemei, melyek kultúránk, identitásunk letagadhatatlan, kézzelfogható jelei, emlékei szerte a világban és itt, Marosvásárhelyen is.

 Jáni Rozália kertészmérnök