Nikkelszamár
2012-02-07 17:05:07
- Bölöni Domokos
Ki bír ellenállni, ha azt mondják, hogy a föstményen nem Jancsi és Juliska, sem Rózsa és Ibolya, hanem maga a múlt ködébe vesző történelem látható, mégpedig az a szívrepesztő jelenet, amikor Hattyúnyakú Edit kétségbeesve keresi Kékfogú Harald tetemét Hastings csataterén? Bizony kevesen.
Higgye el, uram, nem annyira a tudomány vagy a technika, hanem inkább a hadiipar s a konkurencia zsenialitása viszi előre az emberiséget.
Ki bír ellenállni, ha azt mondják, hogy a föstményen nem Jancsi és Juliska, sem Rózsa és Ibolya, hanem maga a múlt ködébe vesző történelem látható, mégpedig az a szívrepesztő jelenet, amikor Hattyúnyakú Edit kétségbeesve keresi Kékfogú Harald tetemét Hastings csataterén? Bizony kevesen.
A képet persze nem vettem meg, annál mégis dörzsöltebb vagyok, de amint ücsörgök a sámlin a béhatos kapualjban, előttem némi táplálék, kezem ügyében életmentő söröm (egyszer egy fickó le akart ütni, fogom a kinizsimet, úgy vágtam fejbe, mindjárt szirénáztak Szmurdos Arafát fogadott gyermekei), rendszerint magvas gondolataim támadnak.
Szép idők! Mi mindent el nem adtam, s mit nem akartak eladni nekem. Nikkelbolhát is, gumírozottat, szidolozottat, frissen politúrozottat, energiakoktélosat. Na de nikkelszamárt, azt eddig soha. Az atyafi lesütött szemmel ült, nagyokat nyelt, mikor mutattam, hogy né, ez öntvénytömör szalámi, s az ott a télről maradt eredeti sósuborka, jobbra lent meg a csíki sör. A vekni friss, itt sütik a szomszédban. Azt mondja, egy falás szebeni szalámiért odaadná a festett falitékát, amelyet tegnapelőtt potomolt a nyárádmenti faluban. No, akkor itt a tízóraim, toltam oda nagylelkűen. Azonnal felfalta. Begurgulázta a sörömet, hármat böfizett, két kicsikét, egy nagyocskát, buhh. Füstszűrős cigi nyomtatásul – de már a gyújtómat nem adtam oda. (Ma is megvan, ritkán lopok: ifjúkori emlék az Ecseriről…)
Akkoriban jól ment a bolt; a sámli és a régiségek az udvarban, az ücsörgés: mind csak kamu volt. Ha szimatot fogtam, nyomás a kisteherrel, föl a cuccot, le a restaurátorhoz – teljes titoktartás, ki-ki törli szemét-száját, és a sűrű búsba elillan. Holott bizony célkeresztjébe vett a régiségmaffia. Sosem hittem volna, hogy ilyen agyafúrt módon nyomnak ki a bizniszből.
A buffantós ügyfél nikkelszamárt kínált eladásra. Elröhintettem magam, mert eszembe jutott (értelmiségi volnék) Kassák Lajos, az ő nikkelből készült, faszén alapú forróvíz-tározója, amely száznál is több éve immár folyamatosan fittyet hány a nehézkedés törvényének. Jól van, hozza be, megveszem, mondtam nevetve.
Jelzi továbbá a büffentős zabáló: van ám neki a valahai téesz csűrében annyi mindene felhalmozva, hogy avval az egész német piacot le tudná födni. De nincs senkije odakinn, az egyetlen puccenkommandós rokonán kívül, az is csak itt né, a sógoréknál, Grácban. Hát mit szólok, satöbbi.
Felírtam a címét, nevét. – Ja – azt mondja –, aztán hiába keresne Gábor Jóska néven, mert minden második kereskedő Gábor. (Fülembe súgja, mit mondjak, kit szólítsak, ha kiszálltam a kocsiból a Tanorok utcában.)
Mondom magamnak, Tibi. Ennek a fele sem tré. Fa asztalok, szekrények, tékák, ágyak, székek, fotőjök, szobrok, festmények, kerámia, porcelán és fém dísztárgyak. Ki kell menni, meg kell venni, el kell hozni, szortérozni, szortérozni – ezt dobogja huszonnégy órán át ez az én drága nagy szívem.
Elképzeltem a díszes társaságot a nikkelszamováros szeánszon, különös hívők: imádság közben történik meg a csoda, sajátságos úrfelmutatás (mint Érsekújvárott, 2007. március 24-én): a prédikátor elővarázsol a szatyrából egy kis szamovárt (ragyogó krómnikkel), szerre átnyújtja a gyüli tagjainak. Mindenki a kezébe fogja, magasra emeli, majd fennhangon ezt rebegi: „És fejem felett elrepül a nikkelszamovár!”. Jár a szamovár kézről kézre, a Kassák-sor szájról szájra, más és más hangszínben, más-más hanglejtéssel kísérve hangzik fel a terem különböző pontjain; mintha az Úr bolyongana irodalmi visszhangként a tévelygő, de megtért lelkekben.
Délutáni tea a Jóistennel.
Drága uram, ma is kamera mögül látom magam, amint belépek a kilencvenhatos portára, tétován gáborjóskázok ott, míg észbe nem kapok, nemá, hát itt tuttimundi Gábor Jóska. Akkor viszont harsányan beleüvöltök a havasalji lakónegyed szürke párájába: – Hé, Nádará Pici! Itthon vagy-é, Kákápici?!…
Falkányi rühös-tetves harapós kutya, a nyomukban bészbólütős, nindzsakardos harcosok hangyázzák be az udvart – és engem előbb agyonvernek, majd miszlikbe aprítanak. (Az orvoscsapat, aki a visszaszerelési munkálatokat végezte, joggal tekintheti alternatív Bolyainak magát; hiszen a porrá vert semmiből új, más embert teremtett!… Egy beszélő roncsot, két bottal, koldustarisznyával.)
Naná, hogy azóta nem kereskedek, kedves uram.
