Nevelni, de hogyan?
2014-02-19 15:37:38
- Menyhárt Borbála
Melyek a lejellemzőbb nevelési stílusok, illetve a leggyakoribb hibák, amelyeket a szülők elkövetnek a nevelés során, és ezek milyen hatással vannak a gyerek fejlődésben lévő személyiségére? – ezekre a kérdésekre kerestük a választ Cosma István pszichológussal.
Melyek a lejellemzőbb nevelési stílusok, illetve a leggyakoribb hibák, amelyeket a szülők elkövetnek a nevelés során, és ezek milyen hatással vannak a gyerek fejlődésben lévő személyiségére? – ezekre a kérdésekre kerestük a választ Cosma István pszichológussal.
– A gyermeklélektan számtalan olyan elméletet dolgozott ki, amelyek hasznosak lehetnek a szülők, nagyszülők számára. A szülőknek mindenképpen gondolniuk kell arra, hogy a saját attitűdjük, hozzáállásuk, szavaik, a metakommunikációjuk, de néha akár a tekintet is meghatározó lehet a gyerek fejlődésére nézve. Gyerekek gyakran számolnak be arról, hogyan észlelik ők a felnőttek egy-egy bizonyos tekintetét, tudják, hogy ilyenkor le kell állni, vagy például azt, hogy melyik szülőhöz milyen típusú kérdéssel lehet fordulni. A szülői magatartás kialakulását meghatározza az ő gyerekkorában észlelt nevelési attitűd, és hogy ez milyen hatással volt rá. Gyakran fogadalmat teszünk, hogy én bizony másként fogom csinálni, de ezzel az a baj, hogy sok esetben átesünk a ló másik oldalára, mindent megengedünk a gyereknek, ha mi az ő korukban tiltások sorozatába ütköztünk. De az is előfordulhat, hogy ha szigorú, erőszakos nevelésben részesültünk, ezt visszük tovább.
– A szakirodalom számos nevelési stílust különít el. Melyek a legjellemzőbbek?
– Két elméletet említenék, amely a szülői nevelési stílusokat vizsgálja. Egyik a jól ismert Ranschburg Jenő által megfogalmazott változat. Ő négy típusú szülői attitűdről beszél, az első a meleg-engedékeny, amely a szerző szerint optimális. Engedi a gyereket, hogy érvényesüljön, de ugyanakkor neveli is, és az bizalommal fordul hozzá. A munkám során gyakran tapasztalom, hogy amikor a gyereket bátorítom, biztatom, az sokat számít neki. Nem azt jelenti, hogy mindent megenged neki, de bizonyos határokon belül lehetőséget ad a gyereknek, hogy kipróbálja magát és fejlődjön. A másik a meleg-korlátozó: itt a szerző szerint gyakran ott van a túlféltés, nem engedi a gyereknek, hogy kipróbálja magát. Kevés a bizalom a gyerekkel szemben, inkább ne próbálja ki ezt meg azt, mert baj lehet belőle, és ennek a hátránya, hogy a gyerek nem tud önállósulni. A harmadik a hideg-engedékeny: ilyenkor a gyerek azt érzi, magára van hagyva, nem számíthat senkire, kevés a szeretet, amit megtapasztal, és nincsenek szempontok, amelyek alapján működhet, nem tudja, mi az, ami jó, ami hasznos. Az utolsó a hideg-korlátozó: amikor a szülő elégedetlen a gyerekkel, a gyerek bátortalannak éli meg magát, a határok nagyon merevek, és gyakori a büntetéstől való félelem. Ajánlatos odafigyelni ezekre az attitűdökre, mert ezek befolyásolják, hogy a gyerek hogyan fejlődik, hogyan alakul a személyisége, hogyan éli meg gyerekkorát, hogyan tud eligazodni a családban, majd később az óvodában, iskolában, később pedig a társas kapcsolataikban hogyan fognak viselkedni. Egy másik irányzat a Diana Baumrind nevéhez fűződik. Ő a korlátozás és érzelmi odafordulás függvényében négy nevelési stílust különített el. Az első a következetes, amely kapcsán három kulcsszót fogalmaz meg: világos, határozott és szeretetteljes. A szülő jelen van, időt tölt a gyerekkel, figyeli a viselkedését, valamilyen szinten kontrollálja azt, de szeretetteljes odaadással. Ha az ebből fakadó bizalmas viszony jelen van, akkor szinte biztos, hogy a gyerek elmondja, milyen dolgok foglalkoztatják, fog merni segítséget kérni, ha gondja akad. A másik a tekintélyelvű nevelés: itt vannak szabályok, de hátránya, hogy nem tartja tiszteletben a gyerek véleményét, és szabályszegésért gyakran büntetés jár. Az elhanyagoló attitűdre jellemző a nemtörődömség, szabadosság, minimális a szülői kontroll, hiányzik a viselkedésbeli irányítás. Amikor valaki ilyen környezetben nő fel, hogy nincs meghatározva, mit szabad és mit nem, később iskolában, közösségekben gondjai lesznek a szabályokhoz való alkalmazkodásban. Hiszen a családban tanulja meg, hogy vannak elfogadott vagy kevésbé elfogadott viselkedések, és ha elmarad a visszajelzés egyik-másikra és a pozitív dolgok megerősítése, később nagyon nehéz dolga lesz. A negyedik a megengedő, amikor engedékeny a szülő, szeretetteljes a kapcsolat, sok választási lehetősége van a gyereknek, de egyben irányítják is.
– Bizonyára ezen attitűdök egyes jegyei néha összemosódnak, vagy akár az egyik szülő ilyen, a másik pedig más stílust képvisel. Ilyenkor mi cseng le ebből a gyerekben?
– Előfordulhat, hogy összemosódnak az egyes jegyek, vagy az egyik szülő egyik nevelési attitűd, a másik pedig másik szerint próbál nevelni, viszont fontos, hogy a következetesség érdekében a szülők egymás között megegyezzenek, mert ha nem, összezavarják a gyereket. Ha a gyerek azt kérdezi, hogy tanulás után le mehet-e játszani, és egyik nemet, a másik igent mond, mihez igazodjon a gyerek?
– Melyek a leggyakoribb hibák, amelyeket elkövetnek a szülők?
– Gyakran a jutalmazás sem megfelelőképpen történik. Sokszor oda kerül a gyerek, hogy már mindenért jutalmazva van. Gyakran hallom tőlük, hogy ha leírják a házi feladatot, csokit kapnak. Miközben ez a rájuk háruló természetes elvárások, feladatok közé tartozik. A jutalmazás pedig ne az legyen, hogy vesz neki a szülő valamit, hanem inkább egy közös program. A másik szempont a büntetés. Olyan büntetési stratégiákat találjunk ki, amelyek nincsenek káros hatással a gyerek lelkivilágára, és a büntetés mindig akkor történjék, amikor nemkívánatos a viselkedés, hogy értse az okát. Például csendszőnyeg – ha rosszat tesz, ott ül öt percig. De fontos, hogy előre tudja, ha rossz fát tesz a tűzre, annak milyen következménye lesz. Nagyon oda kell figyelni az állandó szemrehányásokkal, mert egy adott ponton túl a gyerek elhiszi, hogy ő már csak ilyen. Oda kell figyelni arra, hogy a fizikai bántalmazásnak, érzelmi zsarolásnak komoly következményei vannak a gyerek lelki fejlődésére nézve. Soha ne mondjuk, ha a testvérek veszekednek, vagy rosszalkodik a gyerek, hogy ha nem fejezi be, elmegyek világgá. Ha ilyent mondok, és Isten őrizz, történik valami a szülővel, a gyerek hibásnak fogja érezni magát. Vagy: „Ha nem szeded össze a játékaidat, kidobom őket”. Lehet, hogy ötször nem tettem meg, hatodjára viszont elfogy a türelmem és kiteszem a játékokat, a gyerek pedig nem fogja érteni, eddig miért nem és most igen. Ugyanakkor semmiképpen ne a gyereket címkézzük, hanem a nem kívánt viselkedést minősítsük. Mindig lesznek nem kívánt viselkedések, de korántsem mindegy, hogy erre mi a szülő reakciója. Tegyük fel, a gyerek játszik, közben lever egy vázát, ami eltörik. A szülő fel tudja-e úgy fogni, hogy baleset történt? A gyerek pedig az előzőleg megtapasztalt szülői viselkedés alapján fog valamit kezdeni. Vagy odaáll, hogy eltörtem a vázát, mert éppen figyelmetlen voltam, vagy, ha fél a megtorlástól, mentegetőzni kezd, hogy magától esett le. Soha nem szabad fizikai bántalmazással vagy megvonással büntetni, például, hogy bezárjuk a szobába, vagy két napig nem kap ételt. De előfordulhat, hogy nem kell ennyire drasztikus módszerekhez folyamodni, hanem a szigor olyan mértékű, hogy ha a szülő ránéz a gyerekre, az retteg, vagy a folyamatos rettegés, szorongás miatt például elkezd bepisilni. Ez már egy üzenet! Ha a gyerek azt tapasztalja meg, hogy a szülőtől rettegni kell, kiszámíthatatlan a reakciója, akkor felnőttként is úgy fog viselkedni, hogy esetleg egy egyszerű nézéstől bepánikol, holott lehet, hogy nem is neki szólt. Nem fogja tudni megvédeni magát, eleve áldozatként fog viselkedni. A másik a megszégyenítés. Ha megszégyenítik, akár csoportban, akár a családban, az olyan lelki sérelmeket okoz, amik mindig ottmaradnak benne. Azt fogja érezni, nem elég jó, és egy idő után úgymond bevállalja az áldozat vagy a bohóc szerepét. A gyereknek fontos, hogy érezze: elfogadják.
Nem ajánlatos azzal ijesztgetni a gyereket, hogy odaadjuk a guberálóknak vagy a zsákos idegennek, ha rosszul viselkedik. Ezeknek a fenyegetéseknek súlyuk, következményük van. A gyerekek világa nem azonos a felnőttekével, ők ilyenkor fantáziálgatni kezdenek arról, hogy hová viheti őket az idegen, mi történhet ott velük. A gyerek érzéseit mindig vegyük komolyan, például ha az utcán megijed egy ugató kutyától, adjunk ennek teret, hogy elmondja, igenis megijedt, ne intsük le, hogy butaság. Próbáljuk meg bátorítani, hogy a kutya be van zárva, nem kell félnie. Egyébként sok ilyen félelem, szorongás maradhat bennük, amiről elkezdenek fantáziálgatni, és a félelem csak fokozódhat. Egy másik eset, hogy bizonyos korban azt képzelik, hogy szörnyek vannak a sötét szobában. Adjunk teret annak, hogy kérdezhessen, mert rengeteg minden foglalkoztatja, és tisztázzuk, hogy nem reálisak a félelmei.
Ami még nagyon fontos, hogy ne hasonlítgassuk össze más gyerekekkel, a testvérekkel sem. Fontos elfogadni, hogy a gyerekeknek különböző egyéniségük van. Amikor állandóan összehasonlítgatják valakivel, az cseng le bennük, hogy bezzeg a másiknak mindent szabad, mindig rá figyelnek, bármit teszek, úgysem leszek elég jó. A testvérek között eleve ott van egy természetes rivalitás, hogy a szülők figyelmét megszerezzék, ne tegyünk rá még egy lapáttal. Ugyanakkor arra is oda kell figyelni, hogy ne ígérgessünk olyan dolgokat, amelyeket nem tudunk, vagy egyébként sem szeretnénk betartani, mert azt a gyerek előbb-utóbb számon fogja kérni.
