Népi kincseink seregszemléje

Ha ismerjük a hagyományainkat, többek vagyunk általuk

A magyar, román, szász és roma hagyományokba, szokásvilágba nyerhetett betekintést az a több ezer látogató, aki a hét végén ellátogatott a marosvásárhelyi várban negyedik alkalommal megtartott Folkfórumra. A két nap alatt mintegy ezer hagyományőrző és amatőr néptáncos, illetve adatközlő lépett színpadra a Maros Művészegyüttes és az Erdélyi Hagyományok Háza által szervezett színvonalas eseményen, ami olyan interetnikai fesztivállá nőtte ki magát, amelyen lehetőség adódik a megyében élő etnikumok népi kincseinek a bemutatására.

Bár pénteken este már több program várta az érdeklődőket, hivatalosan szombat délelőtt nyitották meg a Folkfórum fesztivált. A Maros Művészegyüttes cigány táncát követően Barabási Attila Csaba, az együttes igazgatója köszöntötte a jelenlévőket, és egy személyes történetet osztott meg. Mint mondta, néhány évvel ezelőtt a Gyimesekben látott egy dokumentumfilmet, ami nagyon megérintette. 

– Az Isteni kéz című film Csángáló, a világhírű erdélyi brácsás történetét mutatta be, akit a kenyérkereső keze egyik napról a másikra cserben hagyott, és betegsége beárnyékolta a karrierjét, kizárták a zenekarból, ahol egész életében játszott. Csángáló különös, mágikus története a családról, a művészetről, a hagyományokról szólt, mely mögött felcsillant a cigány, a román és a magyar népi kultúra is. Megdöbbentem, hogy milyen hatással volt rám és másokra is a történet, mennyire ismerik és ismerik el ezeket az értékes embereket, és valójában Maros megye, az otthonuk kevés lehetőséget kínál nekik a tehetségük megmutatására, annak a továbbadására. A film megtekintése után szükségét éreztem, hogy meglátogassam Mezei Ferencet, Csángálót, beszélgessek vele, hiszen ma még vannak, de holnap már lehet, hogy kevesebben lesznek ezek az értékes emberek. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy alkalmat kell teremtenünk arra, hogy minél többször a nagyközönség elé vihessük ezeket az értékeinket, hogy csodálhassuk a művészetüket, és tanuljunk tőlük. Innen jött az ötlet, hogy legyen egy találkozó, a Folkfórum a fiatal néptáncosok és idősebb adatközlők, hagyományőrző táncosok számára. Nagyon fontos, hogy a fiatalok megismerhessék a népművészet mestereit, akiktől nemcsak tanulhatnak, de nekik köszönhetően átérezhetik, hogy igenis érdemes továbbvinni az örökölt kincseket, hiszen ezáltal többek lesznek, mint azok a társaik, akik nem ismerik a néphagyományt – hangsúlyozta Barabási Attila Csaba.

Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere szerint örvendetes, hogy Erdélyben máig fennmaradt az itt élő közösségek hagyományos zenéje. 

– Nekünk, erdélyieknek, románoknak, magyaroknak, németeknek, romáknak a dal, a zene ugyanúgy identitásunk építője – mutatott rá a városvezető, aki elismerően szólt a Folkfórum szervezőiről, különösen a Maros Művészegyüttesről, amely évtizedek óta talán a legtöbbet tett közel és távol azért, hogy hagyományaink ne csak fennmaradjanak, de éljünk is velük.

Kevesen, de még vannak, akik szüleiktől, nagyszüleiktől kapták a tudást

Kelemen László, az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány elnöke szerint két gondolat köré épült a fesztivál: egyrészt, hogyha nem fogunk össze itt, Erdélyben, románok, magyarok, szászok és romák, akkor a néphagyományok nagyon gyorsan eltűnnek. Másrészt pedig meg kell tudnunk mutatni a világnak, a környezetünknek, hogy milyen nagy kinccsel rendelkezünk, és törekednünk kell arra, hogy egyre bővüljön a néptánc- és népdalkedvelők sora.

Kelemen László lapunk érdeklődésére elmondta, különbséget kell tenni a szervezett hagyományőrzés és a falvakban apáról fiúra szálló természetes hagyományátadás között. 

– A falvak néptelenednek el, öregszenek ki, és maga a tudás átadása megszakad. Ezt a helyzetet fölismerve kezdtünk el azon dolgozni, hogy szervezett formában próbáljuk meg átadni a paraszti néphagyomány egyes elemeit, hogy azok fennmaradjanak. Ha nem élő módon adjuk át, sok információ elvész, hiszen egy múzeumi tárgy nem fogja megmutatni nekünk, hogy hogyan készül. Ez a tudás túl fontos nekünk, hiszen a lokális identitásunk része, és nem engedhetjük csak úgy eltűnni. A falvainkban, bár kevesen, de még vannak közöttünk olyanok, akik még szüleiktől, nagyszüleiktől kapták ezt a tudást, és a fesztiválnak is az a célja, hogy az ifjú nemzedékek találkozzanak ezzel a tudással – fogalmazott.

A Folkfórum fesztivál több mint ezer fellépője is élő bizonyítéka annak, hogy környékünkön, vidéken és városokon is rengeteg gyerek, fiatal jár néptáncra, már zsenge korban kezdenek ismerkedni a hagyományainkkal. Ez valamelyest nem biztosíték arra, hogy igenis, van, lesz utánpótlás? – kérdeztük az elnököt. Mint mondta, ismereteik szerint Erdélyben kb. 300-400 néptáncegyüttes van, ezenkívül népdalkörök, kézművescsoportok, citerakörök őrzik és adják tovább a hagyományokat. 

– A gyerekek fogékonyabbak, ekkor kell elkezdeni az érzékenyítés folyamatát, ami remélhetőleg majd elvezet oda, hogy felnőttként is kultúrahordozóvá váljanak – adott hangot optimizmusának az Erdélyi Hagyományok Háza vezetője.

Kis kézművesek ügyeskedtek

Szombaton és vasárnap a megye különböző részeiből érkező néptáncegyüttesek váltották egymást a színpadon, a székely ruhás apróságoktól az egyes tájegységek jellegzetes népviseleteibe öltözött felnőttekig mintegy ezer fellépő – köztük hivatásos és amatőr együttesek tagjai – csillogtatta meg tehetségét. Az interkulturális sokszínűség jegyében magyar, szász, román és cigány táncokat és népviseleteket is megcsodálhattak a várba látogatók. Ugyanakkor vásári bábjáték, élőszavas mesemondás, népviseleti bemutató és idős adatközlők jóvoltából népdaloktatás, közös népdaléneklés, kiállítások, érdekes szakmai előadások is színesítették a programkínálatot.

A tánccsoportok és adatközlők mellett a fesztivál másik értékes színfoltját a hagyományőrző kézművesek jelentették, a színpad szomszédságában felállított sátraiknál „egymásnak adták a kilincset” a gyerekek, Bíró-Janka Anna a nemezelés világába kalauzolta őket, Székely Lajostól a fafaragás csínját-bínját leshették el, Avram Teréz Éva asztalánál pedig a hímzést, varrást próbálhatták ki, a többi között lehetett zsebkendőt hímezni, valamint textilből barátságos „anyókákat” alkotni.

Fáj a lábam, de úgyis táncolok!

Szépen vasalt székely ruhában, színes kendővel a fején várakozott a színpad mellett szombat délelőtt a 82 éves Szabó Teréz mezőkölpényi adatközlő, a népművészet mestere. Kedvesen jegyezte meg, hogy szívesen beszélget, de csak röviden, mert pár perc múlva színpadra kell lépnie táncolni és énekelni.

Teréz néni elárulta, el van keseredve, hiszen valamikor negyven fiatalt tanított a falujában népi táncra és énekelni, most is jár valaki Vásárhelyről tanítani, de már csak négy fiú vesz részt a foglalkozásokon. 

– Fáj a lelkem, amikor ezt látom. Nagyon szép hagyományaink vannak, ha fiatal lennék, biztos, hogy soha nem hagynám félbe semmi pénzért. Fáj a lábam, de úgyis táncolok, ha hívnak – jelenti ki Teréz néni, majd hozzáteszi, a „sok telefon és számítógép” a ludas abban, hogy a fiatalok már nem érdeklődnek a hagyományok iránt, de úgy véli, a szülőkön is sok múlik, nem lenne szabad hagyni, hogy gyerekeik félbehagyják a néptáncot, a hagyományápolást.

A 82 éves nénitől, aki elmondása szerint ma is mindennap a mezőn van, azt is megtudtuk, hogy a kedvence a csárdás, és büszke arra, hogy dédunokái is járják vele a táncot, benne van a vérükben.

Mindenki táncolt

Szombaton az esti órákban zsúfolásig telt a vár udvara, nagyon sokan voltak kíváncsiak a Maros Művészegyüttes János vitéz című előadására, majd a jó hangulatot csak fokozta a hagyományos kellékekkel – teknővel, kannával – is muzsikáló magyarországi Romengo cigány zenekar koncertje, amelynek a közönséget is sikerült táncra perdítenie. Mi több, a zenekar tehetséges művészei mellett a közönség soraiból egy ifjú tehetség is „színpadra lépett”, a kis Tamás, a Maros Művészegyüttes táncosának, Ferencz Erikának a kisfia, aki zsenge kora ellenére irigylésre méltóan ropta a táncot a pörgös roma ritmusokra.