Népesség és természeti csapások a Székelyföldön a 18. század elején

A 18. század eleji népességcsökkenés jelentős érvágást jelentett a székelységnek. A csendes, megrázkódtatások nélküli körülmények között várható 145-147 ezer főre való gyarapodás helyett 1722-ben a népesség száma mintegy 90 ezerre csökkent.

Bethleni román pár (Az Erdély története című kötetből)

(Folytatás a február 9-i lapszámunkból)

A következményekről

A 18. század eleji népességcsökkenés jelentős érvágást jelentett a székelységnek. A csendes, megrázkódtatások nélküli körülmények között várható 145-147 ezer főre való gyarapodás helyett 1722-ben a népesség száma mintegy 90 ezerre csökkent. Ilyen nagy veszteséget még a véres polgárháborúk sem okoztak. Nem is tudta kiheverni azt ez a régió évtizedekig.

A népesség fogyatkozásának komoly gazdasági kihatásai is voltak. Nemcsak a kihalt családok földjei maradtak megműveletlenül, hanem a vissza nem tért elvándoroltaké is. Az összeírásokból ismerve a pusztatelkek 1722. évi helyzetét, az is világossá vált, hogy a vissza nem tértek főként nyugat felé vándorolt szolgáló népesség soraiból valók, akik nem voltak földtulajdonosok, de a földesúri birtokok megművelése rájuk hárult. A veszteséget pedig, gazdasági kényszerből, minél hamarabb pótolni kellett máshonnan származó új munkaerővel. Erre utal Benkő Józsefnek a Transsilvania specialis című, 1770-es években írt munkájában a Székelyföld ismertetésénél tett észrevétele is. Többek között azt írja, hogy: „Vannak románok is, akik közül legtöbben a legutóbbi háborúk után vándoroltak be ezekre a tájakra (e háborúk magvait a jelenlegi évszázad kezdetén Rákóczi Ferenc vetette el), valamint a leírhatatlan pestis után, amely az 1718. és 1719. esztendőben a székelyek földjén szerfelett letarolta az embereket; azelőtt ugyanis a székelyek szapora népe saját földjét szinte egészen megtöltötte. A románok közül vannak zsellérek is, vagy szabad költözködés jogával bíró földművesek, akiknek szabadságukban áll egyik urat elhagyva másikat keresni maguknak.”

A népességre vonatkozó összeírásokban etnikai jellegű utalások is találhatók. A székelyek közé, főként a középkor végén, kezdtek letelepedni más ajkúak is, főként románok és szászok. Székelyföldi jelenlé-tükről a 16. század második feléig vajmi keveset tudunk. Az első áttekinthető adatokat az 1614. évi Bethlen Gábor-féle összeírás nyújtja, amely Aranyosszéken kívül felöleli az egész Székelyföldet. Az összeírásban szereplő idegen nevűek (oláh, szász, szláv – tekintetbe véve származási helyüket is) ekkor az összlakosság 4,2%-át (834 család) képezték. A román és szász elem jelenléte a legerőteljesebb Marosszéken volt, ahol arányuk elérte a 8,3%-ot.

A 17. század folyamán a román lakosok száma a Székelyföldön állandó gyarapodásban volt. Konkrét adataink Maros- és Háromszékre vonatkozóan 1699-ből vannak. Ekkor az erdélyi román görögkeleti egyháznak Rómával történő egyesülése kapcsán, uralkodói utasításra felmérték az erdélyi románok felekezeti hovatartozását, kikérdezve azok vallási opcióját. A kiküldött biztosok Háromszéken 746, Marosszéken 420 (kiegészítve) román családfőt vettek lajstromba. A román ajkúaknak az összlakossághoz viszonyított arányát ekkor mindkét székben 8–10%-ra tehetjük. Hasonló folyamat játszódhatott le a többi székben is.

Egy 1711-es összeírásból is kitűnik, hogy Aranyosszéken a 18. század elején már több teljesen elrománosodott település volt. Ekkor Marosveresmart, Aranyosmohács, Dombró, Marosörményes, Csákó és Székelyhidas lakossága szinte teljes mértékben román ajkú. Az 1722. évi összeírás névanyaga is tükrözi ezt a helyzetet, sőt kiegészíti az elrománosodott települések számát még eggyel, Inakfalvával. Igaz, hogy ezek a települések kis létszámúak, de soraikat gyarapítják további kilenc faluban (Székelykocsárd, Székelyföldvár, Harasztos, Kercsed, Csegez, Várfalva, Bágyon, Mészkő és Alsószentmihályfalva) elég nagy számban élő román jobbágyok és zsellérek. A 18. században pedig Gyergyóban több román település is létesült. Az első ezek közül a század elejéről Vasláb. Következett a 18. század közepéről Gyergyóvárhegy, majd több hegyvidéki tanya, illetve falu.

A Székelyföldön élő román ajkú lakosság létszámáról teljesebb képet 1733-ból kapunk. Ekkor Háromszéken 866, Marosszéken 1.490 görög katolikus és ortodox család élt. Az előbbiek az összlakosság 12%-át, az utóbbiak pedig a 24–25%-át képezték. Arányuk Aranyosszéken ennél is magasabb, mintegy 40% volt. Becslésünk szerint 1733-ban Székelyföldön a románok aránya elérte az összlakosság 15–16%-át. 1.762-ben a Buccow-féle összeírás idején, a Székelyföldön 6.970 görög katolikus és görögkeleti családot vettek nyilvántartásba. Mindkét felekezet híveit még nem asszimilálódott román ajkúaknak tekintve, az összlakossághoz viszonyított arányuk 18,8%-ra emelkedett.

Örményekkel Csíkban és Gyergyóban találkozunk. 1722-ben Gyergyószent-miklóson 66, Szépvízen 24 örmény család élt. Az 1750-es években pedig megjelentek Marosvásárhelyen is, ahol a század végére a kereskedelem fő lebonyolítóivá váltak.

Megjegyezzük, hogy az összeírásokban nem szerepelnek a ma romáknak hívott cigányok, mivel nem rendelkeztek megadózható munkaerővel vagy anyagi javakkal.

*

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a 18. század eleje a Székelyföld számára a megpróbáltatások időszaka volt. Az Erdélyi Fejedelemség háborús eseményei és a természeti csapások által leginkább sújtott részének éppen ez a régió bizonyult. Az évszázad viszonylatában is egyedülinek tekintett kedvezőtlen időjárás a pestissel társulva egy olyan hallatlan méretű természeti csapással sújtotta a székely településeket, amely nem megtizedelte, hanem szinte megfelezte a népességet. A túlélők, életük fenntartása érdekében, kifogyva az élelemként használható termékekből, jelentős számban kerestek megélhetési lehetőséget más vidékeken: nyugati irányban a vármegyék és Magyarország felé eső részeken, keletre a Kárpátokon túl, a román vajdaságokban. A helyben maradtak jelentős része a ragály áldozatává vált. A természeti csapások okozta veszteségek rendkívüli módon visszavetették a lakosság létszámát. A 18. század második évtize-dének végén Székelyföld összlakosságát mintegy negyvenszázalékos veszteség érte, ami nehezen legyőzhető megpróbáltatások elé állította az egész székely társadalmat.

A szárazság és a pestis megszűntével az elvándoroltak egy része visszatért lakhelyére, mivel a megélhetést az ősi otthon biztosította számukra. A visszatértek a nemesek mellett, többnyire a szabad rendű székelyek (a lófők és a gyalogok) soraiból kerültek ki, hiszen 1721–1722-ben a pusztatelkek száma náluk lett a legalacsonyabb. A visszaköltözöttek mellett pedig megjelent az új munkaerő, amely fokozatosan elfoglalta és művelés alá vette a jobbágy pusztatelkeket. Ennek a folyamatnak pedig társadalmi és etnikai kihatásai is voltak, mivel lendületet vett a román ajkú lakosság számbeli növekedése a Székelyföld minden részén. Hiszen betelepülésüket megkönnyítette a lakosságot sújtó emberveszteség miatt fellépő munkaerőhiány, amely igény kielégítésére jelentős számú munkaerőre volt szükség, amely feltöltötte a megüresedett jobbágy- és zsellértelkeket.