Egyes embereknek rendszerint jobb ötleteik vannak a nevelés és az iskolai oktatás végtelen tájait szemlélve, mint a minisztériumnak magának.
Egyes embereknek rendszerint jobb ötleteik vannak a nevelés és az iskolai oktatás végtelen tájait szemlélve, mint a minisztériumnak magának. A baj ott kezdődik, hogy ezek az egyes és végtelen számú ötletek nem kaphatnak zöld utat. Pirosat annál inkább – vagyis tiltást és letiltást, eltiltást, sőt kitiltást.
Egyes emberek egy emberöltőn keresztül, ami mondjuk huszonöt, durván harminc év – ennyi idő kell ugyanis, amíg egy nemzedék elméletben és gyakorlatban reprodukálja önmagát, megteremti a saját utódnemzedékét, utókorát – kapnak egy-egy lehetőséget, hogy kipróbálják valamelyik briliáns ötletüket abban az esetben, ha valamelyik kormányban nekik jut az oktatási tárca. Márpedig elég gyakran kedvez a szerencse az oktatási kalandoroknak, akik reform címén aztán megfuttatják egy-egy évjárat kárára/hasznára (?!!) megváltó ötletüket. Ezzel ugyanis megváltják helyüket, jegyüket és persze lelküket, ha van, az örökkévalóságba és a felejtés végtelen bugyraihoz, amíg nem jön egy mindenre elszánt és naiv oktatástörténész, aki előássa az eszmék temetőjéből tetemüket, s lefújja róluk a port, végül pedig a tudományos közröhej tárgyává teszi őket.
Az ötletek közül most egy olyannak sikerült engedélyt nyerni a kísérletezéshez, amely a harmadikos-negyedikes gyerekeknek, az egzisztenciájuk első évtize-dének végén járó tanulónak párbeszédes formában fogja elmondani az univerzum bonyolultságát a leegyszerűsítő játékos einsteini formula segítségével. Tudod, azt az emcénégyzetes varázsképletet, ami az én nemzedékem tagjai számára pont olyan megfoghatatlan, mint egérfogónak a bacilus.
Aztán a párbeszéd magasiskolája következik, ami állítólag a gyerekeket felszabadítja – igaz lehet, teszem hozzá közbevetőleg –, ugyanakkor a magyarázáshoz szokott pedagógust, különösen azt, aki nem szok(hat)ta meg a közbekérdezést, a kellemetlen kérdéseket, kétkedéseket és akit szorít a szigorú tanterv, egyszerűen kiborítja. A pedagógus ugyanis egy olyan rendszerben nőtt fel – ha hagyták egyáltalán felnőni, és nem fegyelmezték örökös kiskorúvá, engedelmes állampolgárrá, tekintélyt tisztelő szolgalelkűvé, kisstílű csalóvá – egy másik összeurópai kísérlet áldozataként, amely nem szerette az élőszót, csakis a kitöltős tesztnek adott hitelt, míg nyakában lihegett a stopperórás bizottság egy bekamerázott fogolytáborban.
Természetesen kár lenne eleve rossznak ítélni minden reformot és reformmal kacérkodó vagy üres formalizmusban kimerülő kísérletet, ötletet. Lehet, hogy a levonható tanulságok jobbá teszik az oktatás egészét. Ha lesz, aki levonja a tanulságot, aki kellő mérsékletességet tanúsít az új ötletek irányába. A hazai oktatásnak volt néhány kitűnő oldala, például olyan természettudományos felkészültséget adott annak, aki okosan kihasználta az éveket és ismereteket, amit a nyugati munkaadók díjaztak és díjaznak mind a mai napig. Gondolj, barátocskám, túl a kereseti lehetőségek többszörösén arra, miért vághatnak neki bátran az erdélyi végzettségű orvosok, fizikusok, mérnökök a világnak. Nos, ha az új rendszer beválik – a kötelező kétely fenntartásával –, akkor lehet, hogy megáll az elvándorlás. Persze, ennek van egy kis titka: a hazaszeretetnél egy fokkal erősebb a fajfenntartási ösztön, az anyagi érdekeltség egy anyagi világban. Az angyalképzést még nem találták fel.
Na persze, vannak fanatikusok, akik például robbantós/gépfegyveres szakiskolába jártak. Az is egy kísérlet, ami sajnos a mi bőrünkre nézve egyáltalán nem veszélytelen.
