Nem véletlenül vagyunk a világon

A család a biztonság és feltételnélküliség fellegvára

Dr. Puskás Attila 1974-ben született Marosvásárhelyen. Meglátása szerint a család a biztonság és feltételnélküliség fellegvára. Kettős, természettudományos és vallási érdeklődése okán a világra mindig racionális összefüggésekben és természetfölötti nyitottságában tekintett. Teológiai képzettsége ma is meghatározza ezt a világlátást, aminek nagyon örvend, mert mindez annak bizonyítéka, hogy sikerült a teológiát elmélkedve, ahogyan egy középkori misztikus mondta, „térdelve megtanulnia”...

– Mit kell tudni dr. Puskás Attiláról?

– 1974-ben születtem Marosvásárhelyen, de Málnásfürdőn, Brassóban, Baróton, majd újra Brassóban, Gyulafehérváron, Rómában és Gyergyószentmiklóson éltem. A vándorlás oka szüleim hivatása, akiket orvosként, tanárként kénye-kedve szerint dobált ide-oda a kommunista rendszer. Fehérvár, Róma és Gyergyó viszont már az én hivatásomhoz köthető. Gondolkodásomat alapvetően meghatározta, hogy természettudomány szakon végeztem az iskolát Brassóban, majd a gyulafehérvári teológiára jelentkeztem, ahonnan három év után Rómába küldtek. Itt a jezsuita irányítás alatt álló Collegium Germanicum et Hungaricum lakója voltam, miközben a Gergely Egyetemen tanultam. Két évet éltem a római örmény kollégiumban is, ahol megismertem az örmény liturgiát. Eközben Budapesten doktoráltam. 2003-ban tértem haza, 2006-ig aktív egyházi szolgálatban voltam a gyergyói örmény katolikus plébánián. 2006-ban Marosvásárhelyre költöztem, nős vagyok, két gyermek édesapja. Időközben Szebenben elvégeztem a germanisztikát is, ezzel pedig eleget tettem minden vérvonalamnak, hiszen felmenőim között vannak gyergyói székelyek, vásárhelyi magyarok, erzsébetvárosi örmények és szatmári svábok. Emiatt igazi erdélyinek tartom magam. Jelenleg tanár vagyok a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban. Vásárhely és Erdély kulturális életében a magyar örmények megismertetése, hagyományainak és identitásának megőrzése a célom, a többnemzetiségű Erdély eszméjének elkötelezett híveként és hirdetőjeként.

– Pár évtizeddel ezelőtt biztosan másképp tekintett a világra és a mindennapjainkra. Milyen is volt ez a korszak sok-sok évvel ezelőtt?

– Kettős, természettudományos és vallási érdeklődésem okán a világra mindig racionális összefüggésekben és természetfölötti nyitottságában tekintettem. Szerintem a kettő nem zárja ki, sőt kiegészíti egymást, mint a két szem, amelyek együttesen teszik teljessé a látást. Természetesen változtak dolgok az életemben, és maga a világ is változott, de a világszemléletem ugyanaz: szeretem megismerni mindennek az okát, és keresztény szemmel tekintek a világra és önmagamra.

– Ön szerint milyen világban élünk, és milyen az a világ, amit nap mint nap megélünk?

– Születésünktől kezdve szembesülünk adottságokkal, és ezeken nem igazán lehet változtatni. Ilyen a család vagy a sokat emlegetett „rendszer”. Másrészt a legcsodálatosabb ajándék, amit az élettel kapunk, a szabadságunk, amellyel a világot – közhelyesen mondva – olyanná is tehetjük, amilyennek szeretnénk. De ebben rejlik felelősségünk is. Ádám, Éva óta szeretjük a másikat hibáztatni tetteinkért, de ne feledjük, hogy mindenben ott rejlik a mi felelősségünk is. A világ olyan, amilyen. A kérdés az, hogy milyen világot teremtek én magamnak és magam körül másoknak.

– Milyen szerepet játszik az életében az egykori elképzelése, világnézete?

– Természettudomány és természetfölöttiség határozta meg világnézetemet. Ma is a racionális összefüggések keresése motivál, és a világnak, az embernek, önmagamnak a hit szemüvegén keresztül történő szemlélése jellemez. Teológiai képzettségem ma is meghatározza ezt a világlátást, aminek nagyon örvendek, mert annak bizonyítéka, hogy sikerült a teológiát elmélkedve, ahogyan egy középkori misztikus mondta, „térdelve megtanulni”. Mássá váltam, és ez jó.

– Mit szóltak vezetői és sorstársai, amikor hátat fordított a papi pályának, és volt-e már olyan a pillanat, amikor megbánta azt, hogy hátat fordított az egyház titokzatos, de áldott világának?

– Akik ismerik és élik ezt a hivatást, nem ítélkeznek könnyen, és ha igen, akkor is alapos megkülönböztetéssel teszik, mert az emberi lélekben nem minden fehér-fekete. Sok érzés kavarog benne, ami nagy körültekintésre és bölcsességre int. Ha valaki felhagy a szolgálattal, nem azt jelenti, hogy hátat is fordított annak, hanem azt, hogy másképpen szeretné szolgálni Istent. Nem szabad fehéren-feketén látni a kérdést. Számos út vezet Istenhez, és mindenki meg kell találja a saját útját. Jelenleg is gyakorló keresztény vagyok, és a szentségi élet megélésére is lehetőségem van a pápai felmentésnek köszönhetően. Ugyanúgy szeretem, fontosnak tartom az egyházat, mint korábban. Tudom, hogy emberekből áll, de isteni alapítású. 

– Sokan állítják: egy papnak könnyű tanítani...

– Kérdés, hogy mit jelent tanítani: mantraszerűen ismételni az egyetemen megtanultakat, vagy tanúságot tenni? Valóban, egy idő után könnyű szónokolni, ezt a rutin is hozza. De sem a papi, sem az orvosi, tanári stb. hivatás nem csak a tanításról szól, hanem a tanúságtételről. A diák érzi, ha tanára hivatásszerűen neveli, a páciens, ha az orvos emberként tekint rá. Ilyen szempontból a papnak is csak akkor könnyű tanítani, ha a tanítást saját életén átszűrte. 

– Ön milyen embernek tartja magát? 

– Egy keresztény világnézetű értelmiséginek, aki nyitott és érdeklődő, a változást igényli és szereti, az emberi szándékot hamar átlátni képes, összefüggéseket keres, és a farizeusi nagyképűséget és képmutatást, a középszerűséget szívből megveti.

– Visszagondolva az egykori életképre, milyen szerepet játszik az életében ma a család, a feleség és a gyermekek? Olykor nem érzi magát szegényebbnek?

– Nagycsaládban nőttem fel, számomra a család gazdagság. Ugyanakkor ez a természetes földi állapot Isten parancsa és szentháromságos létformája szerint is. A család a biztonság és feltételnélküliség fellegvára, ahol fölösleges szerepet játszani. Ahol az ember lehet akár dühös is, vannak viták is, de mindenre fátyolt boríthat a szeretet. Ami pedig a gyermekeket illeti, számomra – és gondolom, mindenkinek – ők a legdrágább kincs az életben.

– Amikor templomba megy, mire gondol: szokott-e gyónni, gondol-e arra, hogy az oltár előtt ön esetleg másról beszélne? Esetleg többetmondóan, máshogyan, meggyőzőbben...

– A prédikáció a személyes ima gyümölcse, a bibliai igének a pap személyiségén keresztül történő hirdetése. A lélek szól a pap által. Nem vagyunk egyformák, ezért természetes, hogy mindenki másképpen beszél egy szentírási rész kapcsán. Életemben nem hallottam két egyforma prédikációt, de olyant sem, amelyikből ne tanulhattam volna valamit, teológiai doktorátussal „a zsebemben”. Ami a gyónást illeti, említettem, hogy gyakorló keresztény ember vagyok.

 – A hivatás régebben és ma... Sorsdöntők ezek a különbségek...

– „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz – írja a Zsidókhoz írt levél szerzője. És a meghívás ugyanúgy szól, mint egykor Ábrahámnak, akit Isten a biztonság elhagyására hív, az Ő szolgálatára. De az isteni hívás mindig az adott világba szól. Mai világunk egyértelműen más. Korábban egy hagyomány- és tekintélytisztelő világban éltünk mi is Erdélyben, a mai világ kemény tanúságtételt követel, olyan értékek megvédését követeli, mint a családi szeretet, a biológiai nem, a kétnemű család intézménye. Ez komoly kihívást jelent minden krisztushívőnek. 

– Vajon szeretik önt a diákok és az embertársai? Beszélhetünk-e olyan pillanatokról, amikor elítélik, vagy elítéli önmagát is?

– Marosvásárhely nem New York, ahol anonimitásba burkolódzva akár egész életét leélheti az ember. Egy tanár, pap, orvos, közéleti szereplő nem bújhat el a nyilvánosság elől. A városban élve nagyon hamar fülébe jut az embernek a mások véleménye róla, és ez fordítva is igaz… Nincsenek illúzióim, egyértelműen vannak elítélendő dolgok személyemet illetően is. Fontosnak tartom a visszajelzéseket is, még akkor is, ha fájnak. Az egészséges lélek képes a megkülönböztetésre, és képes tanulni azokból, amelyek valóban helytállóak. A többivel nem érdemes foglalkozni. A lelkiismeret a legjobb tükör, és ennek visszatükrözésében kell mindent értékelni és mérlegelni a dolgokat. Ebbe beletartozik az egészséges „önítélet” is. Hogy mennyire szeretnek a diákok, azt csak sejtem, de azt tudom, hogy én nagyon szeretem őket.

– Templom vagy iskola? Merthogy egyszerre e kettő soha nem fog működni...

– A válasz a szolgálatban rejlik, hiszen Isten és ember szolgálata minden állapotban, mindenhol lehetséges. A kommunista börtönökbe vetett papok bogaraknak, falaknak prédikáltak. Az elnéptelenedett Szeben melletti szász falu templomában a padoknak, imakendőknek és galamboknak prédikáló Eginald Schlattner lelkész esete szintén ismert. Szolgálni, segíteni, megélni emberségünket mindig és mindenhol lehetséges.

– Mit tenne másképpen, ha ma újra huszonéves lenne?

– Megkérdezném önmagamat, hogy mit is akarok kezdeni az élettel, beszélgetnék egy jót a barátaimmal egy Bolyai utcai kávézóban, és szétnéznék az interneten, hogy merre indulhatnék el. Elérhető internet ugyanis akkor nem volt, amikor én húszéves voltam.

– Ön az Erdélyi Magyarörmények Szövetségének elnöke. Életében milyen szerepet játszik ennek a szervezetnek a vezetése, olykor a politika, az örmény nép szeretete és nem utolsósorban a tudományos élet? 

– Rómában a jezsuita rektorom azt tanította, hogy az embernek mindenképpen legyen hobbija. Mert a munkáját meggyűlölheti az ember, és hivatását is elveszítheti, de a hobbiját soha. A hobbi átsegíthet nehéz helyzeteken. Korábban azt gondoltam, hogy az örménység csak egy hobbi, de rájöttem, hogy több annál, számomra kötelesség. Aktívan nem politizálok, de vallom, hogy a politika életünk része, és eszköz arra, hogy közösségek életét jobbra fordítsa. A tudományos munka pedig a szellemi felüdülés forrása, ami segít felülkerekedni a hétköznapok szürkeségén és a középszerűségen, ami körülvesz.

– Amennyiben lehetségess – eltekintve most feleségtől, családtól és a gyermekektől –, boldog embernek tartja magát?

– Angelus Silesius barokk költő írja: „Megállj! Hová rohansz? Tebenned van a menny, / másutt meg nem leled az Istent sohasem”. 

A boldogság forrása az ember szívében rejlik, az önmagunkkal, a világgal és az Istennel való béke teremti meg bennünk. Hálás vagyok, ha boldognak érezhetem magam, mindamellett, hogy olykor számos külső tényező tompítja ezt az érzést.

– Mi történne akkor, ha nem lenne család és iskola? 

– Ebbe bele sem gondolok, mert van. Akkor egyértelműen minden más lenne, és „újratervezésre” lenne szükség. Szerintem semmi sem esik „Istenen kívülre” az életben vagy a földön. Ahogy eddig mindig éreztem segítő jelenlétét az élet nagyon nehéz pillanataiban, akkor is érezném. Ez egy nagyon mély bizonyosság bennem.

– Vajon mit rejteget az igazi élet: iskolát, templomot, családot, gyermekeket, papi hivatást? Vagy talán valami mást?

– Szeretem adventet, ami az Úrjövet ideje, az ismeretlené, ami hozzám (ad) kívülről érkezik (venit), ami nem befolyásolható, hanem tiszta ajándék. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, azt vallom, hogy hagyjuk meg igazi jövőnek, hogy ne veszítse el ajándék jellegét. Hagyjuk magunkat meglepni, nyílt gyermeki lélekkel.

– Mi az ön hitvallása?

– Hogy nem véletlenül vagyunk a világon, hogy Istennek mindannyiunkkal terve van, és ennek kutatásában – mert sokszor nem egyértelmű –, sohasem hagy magunkra. Számos más dolog, mint az emberek szolgálata, a hivatás gyakorlása, a munkahely stb. lehetőség és eszköz Isten tervének beteljesítésére. 

– Tanár Úr, köszönjük a beszélgetést!