Nem Múzsa

Akárha meghökkentésnek szánnánk Múzsánkban a fenti címet, de nincs ilyen szándékunk, a marosvásárhelyi Bernády Házban június 18-án nyílt, és július közepéig még megtekinthető kiállítás plakátja hangsúlyozza ilyenképpen a méltatandó tárlat sajátos jellegét. Hat tehetséges fiatal művésznő állt munkáival közönség elé azt bizonyítandó, hogy elsősorban alkotóként kívánják felhívni magukra a figyelmet. Sikerült, hatványozottan is. Meg tudták győzni a művészetkedvelőket, hogy külön-külön is figyelemre méltó alkotóegyéniségek, akik ígéretes pálya elején tartanak, együtt pedig különbözőségük ellenére is képesek olyan harmóniát sugallani, ami a kortárs vizuális művészetek értékeiből, aktuális jelenségeiből táplálkozik. Öt közülük – Hincs Anita, Kelemen Borostyán, Márton Adrienne, Nagy Abigél és Szilágyi Imola – Marosvásárhelyhez kapcsolódik, Csákány Erika sepsiszentgyörgyi, és mindannyian a kolozsvári egyetemi művészképzés részeseiként tapossák a maguk útját. Más-más műfajban jeleskednek, a festészet, szobrászat, grafika, kerámia- és textilművészet, a könyvillusztráció, a formatervezés, a tradicionális képzőművészeti eljárások és a digitális újdonságok széles skáláján keresik mondandójuk számára a legalkalmasabbnak érzett pászmákat. A személyes jegyekhez, elképzelésekhez ragaszkodva, markánsan kezd kirajzolódni alkotói arcképük, és számukra talán jelenleg ez a legfontosabb. Legalábbis ezt fogalmazta meg a tárlatnyitón a magáról kurátorként is egyre gyakrabban hallató Márton Adrienne, akinek a Bernády Házban elhangzott beszédét az alábbiakban közöljük. 

Kurátori gondolatok alkotói alapállásban

Nagy öröm számomra, hogy ma együtt nyithatjuk meg a Nem Múzsa című kiállítást. A cím első pillantásra egyszerű tagadásnak tűnhet. De valójában sokkal több annál. Egy kijelentés, egy álláspont és egy emlékeztető.

A művészettörténet évszázadain keresztül a nő gyakran jelent meg mint ihletforrás, modell vagy szimbólum. Olyasvalaki, akire néznek, akit ábrázolnak, akiről beszélnek. De mi is nézünk, mi is alkotunk, és mi is megszólalunk.

Hosszú utat tettek meg a nők a művészetben, de még nincs vége. Évszázadokon át azért küzdöttek, hogy beléphessenek azokba az intézményekbe, amelyekből korábban kizárták őket.

Mi ma már ott lehetünk a művészeti akadémiákon, és ott is voltunk, de hadd idézzem Kara Walkert:

„Nincs a világon olyan diploma, amely művésszé nyilvánítana. Te nyilváníthatod magad művésznek, és aztán kitalálod, hogyan legyél az.”

Mert a művész státuszát végső soron nem egy intézmény adja, hanem az alkotás bátorsága és kitartása.

Ma hat különálló hang találkozik. Hat látásmód, hat alkotói világ, amelyek saját tapasztalataikon, érzékenységükön és kérdéseiken keresztül kapcsolódnak a világhoz. 

A kiállított művek különböző technikákkal, különböző témákon keresztül szólítanak meg bennünket. Mégis összeköti őket az a belső késztetés, az az ösztönszerű vágy, amely az alkotásra hív.

Láthatóvá tesznek valamit abból, amit szavakkal nem lehet teljesen elmondani.

A Nem Múzsa nem a szembenállás kiállítása. Nem kizár, hanem teret ad. Teret a női alkotói jelenlétnek, a női tapasztalat sokszínűségének és annak az egyedi látásmódnak, amely nélkül a művészet világa szegényebb lenne. Mert mi már nem csupán ihletünk, nem tárgyai vagyunk egy-egy alkotásnak, nem díszletek vagyunk a művészet színpadán. Mi eggyé válunk az anyaggal, játszunk, mesélünk és világokat teremtünk. 

Ma nem múzsák vagyunk, hanem alkotók. És nem mellesleg nők.

Márton Adrienne