Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
346 éve, 1676. február 11-én szabadította ki Michiel de Ruyter holland tengernagy Nápolyban azokat a magyar prédikátorokat, akiket az ellenreformáció idején hazájukból elűztek és gályarabnak eladtak.
Michiel de Ruyter nevével jó néhány éve az amszterdami koronázási templomban (Niewe Kerk) találkoztam. A templom egyik falán, Ruyter síremléke fölött, egy ezüstkoszorú mellett piros-fehér-zöld szalagok függtek, ezekkel rótták le kegyeletüket magyar látogatók, hálásan emlékezve az admirálisra és hős tettére.
A reformáció térhódításával a római katolikus egyház elvesztette hívei és templomai egy részét, így aztán kemény lépéseket tett azért, hogy a protestantizmust visszaszorítsa. A katolicizmust pártoló uralkodók erőszakos eszközöket is bevetettek, a protestánsok jogait korlátozó törvényeket alkottak.
Magyarország Habsburg-uralom alatti területein a vallási türelmetlenség odáig fajult, hogy rendkívüli törvényszékeket állítottak fel azzal az ürüggyel, hogy a vádlottak a császár, I. Lipót ellen szövetkeztek. 1672-ben a pozsonyi evangélikus lelkészeket és néhány polgárt börtönre, vagyonelkobzásra vagy száműzetésre ítéltek. Következett a lelkészek 1673. szeptemberi pere, amely „sikeresen” zárult, 33 protestáns prédikátort idéztek be, ketten katolizáltak, 14-en önként száműzetésbe vonultak, a többiek lemondtak hivatalukról.
A következő év tavaszán Szelepcsényi György esztergomi prímás, Széchényi György kalocsai érsek és a bécsújhelyi püspök, Kollonits Leopold újabb vésztörvényszéket állított fel, és 1674. március 5-ére Magyarország 33 (mások szerint 27) vármegyéjéből több mint hétszáz evangélikus és református lelkészt, tanítót idézett be Pozsonyba azzal a váddal, hogy a pápistákat és így a királyt is bálványimádónak kiáltották ki, a rebelliseket (a Wesselényi-összeesküvésben részt vevőket) és a király ellenségeit tanáccsal, pénzzel, eleséggel segítették; a törököknek Magyarország megvételére utat nyitottak – írja a pápai Kocsi Csergő Bálint. (A latin nyelvű kézirat Bod Péter fordításában Kősziklán épült ház ostroma címmel jelent meg.) A prédikátorok, akiket nem egyénenként, hanem kollektíven vádoltak, jól tudták, hogy ezek koholt vádak. „Nem a rebellió volt a mi bűnünk, hanem a religió” – vallotta egyikük.
A vádlottaknak felajánlották, hogy két héten belül adják át templomaikat és iskoláikat, és vonuljanak emigrációba, vagy térjenek át a katolikus hitre, így elkerülhetik a bírósági eljárást, megmenthetik életüket. Volt, aki megtette, azonban a többség ártatlannak tartotta magát, és kiállt hite mellett. Azért nem írták alá a reverzálisokat, mert ezzel elismerték volna bűnrészességüket a törvénysértésekben, s így akár gyülekezeteiket is ugyanez a vád sújthatta volna.
Legtöbbjüket kis csoportokban az ország különböző váraiba (Komáromba, Sárvárra, Berencsre, Leopoldvárra) szállították, kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetést kaptak, negyvenegy hitvallót viszont, akiket a legkonokabbnak találtak, Nápolyba száműztek. Voltak, akik útközben meghaltak, hárman megszöktek, másokat elhagytak betegen, így harmincan érkeztek meg sok szenvedés, nyomorúság átélése után Nápolyba, ahol aztán 1675. május 9-én fejenként 50 aranyért eladták őket gályarabnak, s szerecsenekkel, mórokkal, törökökkel együtt hajón és szárazföldön nehéz munkára fogták.
Kocsi Csergő Bálint így emlékezik vissza: „Welcz György az öccsével, Welcz Filippel (…) a láncon levő foglyokat majd minden harmadnap meglátogatta, s hatalmasan vigasztalja vala őket; ez ártatlan ügyeket bátran beszéli vala mindeneknek, ez szegény, eladott foglyoknak; ez minden héten egyszer eledelt küld vala a maga asztaláról a foglyoknak, pénzt ád vala nékik, nehogy elvesznének a szükségben; mezítelenségekben holmi ruhával befedezi vala; a gályákon való tiszteket ajándékkal engeszteli vala, hogy igen keményen velek ne bánnának; a betegeket meglátogatja vala, és vigasztalja vala őket…”
Egy velencei Zaffius Miklós nevű orvos Angliába, Svájcba, Hollandiába, Bécsbe írt a követeknek, és sürgette a rabok szabadon bocsátását. A bécsi holland követ, Hamel Bruyninx, aki korábban már vizsgálta az ügyet, hogy kiderítse, lázadásról vagy hitüldözésről van-e itt szó, szintén átadta memorandumát I. Lipótnak, nem sok eredménnyel. A hollandok azonban ennél többet is tettek. Gyűjtést indítottak, így a fejenkénti száztalléros váltságdíjat Bruyninx letehette az életben maradt gályarabokért – írta Payr György evangélikus pap, egyházi író A magyar protestáns gályarabok című tanulmányában (Budapest, 1927).
A németalföldi államtanács megbízásából Michiel de Ruyter 1676. februárjában Nápoly felé hajózott, előreküldte a spanyol fennhatóság alatt álló Nápoly alkirályának Bruyninx követ iratát. Az alkirály a Bruyninx-memorandumot átadta a helyi törvényszéknek, amely az abban foglaltak alapján január 22-én ártatlannak nyilvánította a rabokat. Szabadon bocsátásukra viszont csak február 11-én került sor, amikor Ruyter megjelent hajóival Nápoly partjainál.
Kocsi Csergő Bálint így ír a szabadulásról: „Eljöve végre a Ruyter Adorján Mihály, s neki ajándékoztatának ezek is többivel együtt. Az tömlöcből kihozatván a hollandiai tanácsúr Vandeln Cornelius által, hintóba ültettetnek, és az hollandiai papokkal együtt felviszi őket a vicekirályhoz, azholott kitörlik neveket a halál könyvéből; onnan vitetnek Ruyter őexcellentiájához, aki sok örvendezései után a maga asztalánál megvendégli. Kinek midőn ennyi jóakaratát meg akarná köszönni Harsányi, nem engedi, ezt mondván: Nem szükség, tiszteletes uram! hogy a mi jóakaratunkat köszönjed, mi itt éppen csak eszközei voltunk az Istennek. Monda Harsányi István: »Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületeket«.”
Az admirális a kiszabadított gályarabokat Velencébe szállította, ahonnan ők protestáns területekre mentek; és amikor otthon enyhült a helyzet, hazatérhettek Magyarországra.
A Magyar Református Egyház zsinati székházában márványtábla őrzi a 41 prédikátor nevét. Tiszteletükre Magyarországon először 1895-ben Debrecenben, a Nagytemplom és a kollégium közötti téren emeltek emlékoszlopot, amelynél 1991-ben János Pál pápa kegyeletét leróva a kiengesztelés jeleként koszorút helyezett el.
Michiel de Ruytert már életében legendák övezték. A hollandok szinte szentként tisztelik, a haditengerészeti flotta zászlóshajói (amelyen a flotta parancsnoka tartózkodik) az ő nevét viselik.
1607. március 24-én született Vlissingenben. Még gyermekként hajósinasnak állt, kiváló érzéke volt a hajózáshoz, néhány év alatt tiszti rangot szerzett. Kereskedelmi és hadihajókon egyaránt szolgált, számos ütközetben vett részt. Kiváló stratéga volt, és jelentős győzelmeket aratott a nagy túlerőben lévő idegen flották, nemegyszer az angol, majd az egyesült angol–francia flotta ellen. Tudta: ahhoz, hogy egy ütközet sikeresen végződjön, több szempontot figyelembe kell venni: az időjárást, a széljárást, az árapályt, a felderítési adatokat, az ellenség hadviselési szokásait.
Nemcsak manőverezésével és stratégiai érzékével tűnt ki, hanem újító szellemével is, ő hozta létre a világ első tengerészgyalogos egységét. Johan de Wittel, a holland Egyesült Tartományok főminiszterével együtt újjászervezte a holland flottát, amelynek 1665-ben a parancsnoka lett. Sérülés miatt egy ideig visszavonult, majd 1673-ban ismét vezértengernaggyá nevezték ki.
1676 elején indult utolsó tengeri útjára, Szicília partjainál a stromboli csatában legyőzte a franciákat, majd február 11-én a németalföldi államtanács megbízásából Nápolyban kiszabadította a gályarabságból azt a 26 magyar hitvalló prédikátort, aki még életben volt a két évvel azelőtt ártatlanul elítéltek és elhurcoltak közül. Később a mélyen vallásos tengernagy így vallott méltán híres cselekedetéről: “Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.”
Ruyter az év április 22-én a francia flottával folytatott messinai ütközetben súlyosan megsérült, lábát ágyúgolyó roncsolta szét, s egyheti szenvedés után, április 29-én meghalt. Testét bebalzsamozták, ólomkoporsóban Hollandiába vitték, és a következő év márciusában ünnepélyesen az amszterdami De Nieuwe Kerkben temették el. Tiszteletére Rombout Verhulst (1624–1698) márványszobor síremléket készített.
Életéről magyarul könyv is megjelent 2003-ban a Koinónia Könyvkiadó gondozásában (Korpershoek-van Wendel de Joode: Az óceán ura), filmet 2015-ben forgattak róla, magyar címe: Az admirális.
Szakma és művelődés magas színvonalon