Nehézségek

Gólyakézikönyv IV.

Nagyon sok diák már a líceum évei alatt várja, hogy elmenjen otthonról, és kezdetét vegye a nagybetűs élet. Hogy végre a szülők ne mondják meg, mikor kell hazaérni, és ne kelljen beszámolni a nap eseményeiről. Azonban sokan közülük, amikor megérkeznek a számukra új városba, rájönnek, hogy nem is olyan egyszerű egyedül – pontosabban szülők nélkül – boldogulni. Hiszen a tanulás és szórakozás mellett minden házimunka a nyakukba szakadt, és egy idő után már nem bírják a lakásban uralkodó rendetlenséget. Arról nem is beszélve, hogy az egyetem nem egy esetben szétszakítja a társaságokat, mert nem mindenki ugyanabba a városba megy továbbtanulni. A baráti társaságok tehát szétválnak, és új ismeretségeket kell kössön a fiatal egyetemista, ami az elején nagyon nehéz. Ameddig pedig ez nem sikerül, addig egyedül van.

Ezenkívül még számos nehézség áll az elsőéves – és nem csak – egyetemisták előtt, de erről meséljenek inkább ők maguk.

Kedei Csenge: Románul nem könnyű

– Számomra talán a legnagyobb nehézséget a román nyelv jelentette. Amikor bementem egy üzletbe, soha nem tudtam, hogy magyarul vagy románul fognak-e hozzám szólni. Székelykeresztúron román szót még a rendőröktől sem hallani, és az iskolában is éppen csak annyira tanultam meg a nyelvet, hogy sikerüljön az érettségim. Mivel nem tudtam románul, szégyelltem is magam, hiszen ha valaki megkérdezte volna az utcán, hogy hány óra van, arra is csak nyögdécselve tudtam volna válaszolni. Tisztán emlékszem, hogy amikor először mentem be egy gyorsétterembe, csak hebegtem-habogtam, nem tudtam elmondani, mit szeretnék rendelni, a kiszolgálóknak is hamar leesett, hogy nem beszélek románul, de a következő probléma az volt, hogy ők nemhogy magyarul, de még angolul sem tudtak beszélni. Szerencsére a Marosvásárhelyen töltött három év alatt megtanultam egy kicsit románul.

A líceum elvégzése után nagyon vártam, hogy elkerüljek Székelykeresztúrról, hiszen mindig is szerettem a változást. A családom természetesen hiányzott, de bármikor meglátogathattak, nem nagy a távolság a két város között. A barátaim hiányoztak, hiszen a baráti körből egyedül mentem Marosvásárhelyre, mindenki más Kolozsvárra került. Főleg az elején, az első hónapban egyedül éreztem magam, de új emberekkel ismerkedtem meg, új barátságok születtek, és idővel ez a hiány is megszűnt. Úgy érzem, Vásárhelytől megkaptam a pótlást mindenért. 

Domokos Ferenc: A nagyváros nem fenékig tejfel

– Sokak számára nehézség tud lenni, és be kell valljam, számomra is nehézséget jelentett az idegen környezet. Annak ellenére, hogy jó párszor jártam az egyetem előtt is Kolozsváron, és rövid idő alatt megismertem a fontosabb vagy látogatottabb részeit, nagyvárosról van szó, és időbe telik, ameddig az ember megszokja, hogy hogyan jut el egyik helyről a másikra. Az sem kizárt, hogy hónapokon át egy hosszabb útvonalon megy az ember valahova, bár létezik egy rövidebb út is. Ide tartozik a közszállítás megfelelő használata, hiszen ennek a megszokása is időbe telik. Szerencsére vannak olyan segédeszközök, amelyek segítenek ebben: telefonos alkalmazások, illetve maga a rendszer is logikusan van felépítve.

Ami még a nehézségekhez és egyben a távolsághoz tartozik, az az, hogy az ismerősök a város különböző részeiben és általában eltérő szélein laknak. Ugyanakkor a különböző egyetemek, karok, kávézók, éttermek, közösségi terek is a város távoli pontjain helyezkednek el, viszont rengeteg központosított hely is van.

Gáspár Attila: A legnagyobb nehézséget a koronavírus okozta

– A legnagyobb nehézség a koronavírus volt, hiszen elmentem, és három hétre rá lezártak mindent a világjárvány miatt. Ezenkívül, amit a nehézségek közé lehet sorolni, az a túlzott pörgés. Nagyon jó volt, hogy a központhoz közel laktam, de minél közelebb van az ember a központhoz, annál inkább pezseg az élet, tehát egy perc nyugtom sem volt. Este pedig főttem meg a szobámban, de nem tudtam kinyitni az ablakot, mert még éjjel is rengeteg autó jár, ebből kifolyólag pedig óriási a zajszennyezés. Éjjel nem igazán tudtam aludni, ezért kicsit átalakult a bioritmusom. 

Tehát Budapestnek az a hátulütője, hogy folyamatosan pörög az élet, és ezt a ritmust fel kell venni, menni kell vele. Másképp nincs rá mód, hogy valaki megszokja a várost. 

Mielőtt kimentem, sokan mondták, hogy románként fognak kezelni. Ez egyáltalán nincs így. Senki nem nézett csúnyán, amikor elővettem a romániai személyi igazolványomat. Én egyszer sem találkoztam a négy hónap alatt a diszkrimináció ezen formájával, és semmilyen más formájával sem. Beszéltem a nyelvet, így nem ütköztem semmiféle nehézségbe, de láttam más országokból érkező embereket, akik volt, hogy a házhoz szállítást sem tudták elrendezni, mert az a személy, aki a recepción volt, nem beszélt angolul. Ilyenkor mindenki hozzám jött segítségért. Nekik az, hogy nem tudják elintézni a dolgaikat, biztos okozott jó pár kellemetlen pillanatot, de nekem szerencsére nem volt részem ilyenben. 

Seprődi Franciska: Az első két hónap nem volt könnyű

– Az elején, amikor Bukarestbe költöztem, egy kicsit furcsa volt, hiszen nem tudtam olyan jól románul. Ebből kifolyólag az első két hónap egy kicsit döcögősebb volt. Meg kellett szokjam, hogy mindent románul kell intézzek. Szerencsére befogadóak az emberek, nem fordult elő, hogy azért vessenek meg, mert magyar vagyok. Sőt. Nem egy ember volt kíváncsi rá, hogy kell elképzelni azt, hogy otthon a családommal magyarul beszélek, és hogy csak magyar emberek vannak a közelemben. De nagyon rendesek és befogadóak voltak, ezen a téren egyáltalán nincs gond. Az első két hónapban hiányzott a megszokott környezet, de idővel sikerült Bukarestben is új kapcsolatokat kiépíteni. 

Szabó Fruzsina: Gyorsan sikerült beilleszkednem

– Elsősorban hiányzott a család, de azért fűződtek pozitív élmények is a költözéshez. A pozitívak közé tartozik, hogy külön lakásban, külön városban külön életet tudtam élni. A negatívum az, hogy messze van, tehát a hazaút több időt vesz fel, lehet, hogy ebből kifolyólag nem jönnek Marosvásárhelyről sokan Váradra tanulni, vagy Kolozsvárt választják, vagy otthon maradnak. 

Az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy a régi, megszokott társaságom Kolozsvárra ment egyetemre, és ott képzőművészet, reklámgrafika szak nincs. Ezenkívül túl sok nehézségbe nem ütköztem, mert szerencsére egyből nagyon jó közegbe kerültem, nagyon jó emberek közé, folyamatosan segítettük egymást, ilyen szempontból nem voltak problémáim. 

*

Sorozatunk következő részében megvizsgáljuk az egyetemeket és azt, hogy milyen felszerelések állnak a diákok rendelkezésére.