Négyszemközt Ceauşescuval

A csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent 400 oldalas kötet annak a 35 évnek a történetét tartalmazza, amit Hodicska Tibor Bukarestben töltött magyar diplomataként. A szerző a jászvásári egyetemen szerzett mérnöki oklevelet, anyanyelvi szinten beszélte a román nyelvet, és tanulmányai befejezése után az akkori magyar kormány felkérésére vállalt diplomáciai feladatot a román fővárosban. A könyvet hétfő délután mutatták be a marosvásárhelyi Bernády Házban. 

 

Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus a közös élmények felidézése során kiemelte, hogy Hodicska nem csupán Magyarországot képviselte a román fővárosban, hanem az itteni magyarságot is, amellyel kapcsolatot alakított ki, és sokat tett azért, hogy amikor a nacionalista román politikum a ’70-es évek közepétől egyre inkább homogenizálásra ítélte a magyarságot, a közösség ne szakadjon el az anyanemzettől. 

A felvezető méltatást követően a házigazda Nagy Miklós Kund, a Bernády Alapítvány alelnöke kérdezte a szerzőt a kötetben található történetekről.

A könyvbemutató előtt kérdeztük meg Hodicska Tibort.

– Hogyan született a kötet?

– Azt tudnám mondani, amit az előszóban meg is fogalmaztam: ismerni kellene az akkori történéseket, nemcsak úgy általában, amit a történelemmel kapcsolatban mondanak, hanem olyan értelemben is, hogy egy csomó olyan történés volt az akkori időkben, amelyek az újságokba nem kerültek bele, hátrányosan érintettek jelentős népcsoportokat, például a romániai magyarságot, és nehézségeket okoztak a magyar–román kapcsolatokban is, illetve a Magyarország és Románia közötti kapcsolatokban is, mivel soha nem lehetett eltekinteni attól, hogy itt egy nagyon jelentős lélekszámú magyar közösség él.

– Miért vállal valaki ilyen körülmények között diplomáciai munkát?

– A nehézségeket én sem tudtam előre. Amikor a külügybe kerültem, magát a külügyi munkát nem ismertem. Aztán megtanultam, hogy a diplomáciai munka nem abból áll, hogy fogadásokra járunk, és látványos külsőségek között viszonylag jól élünk, hanem komoly papírmunkát is jelent, mert a diplomaták csak írásban tudtak érintkezni a budapesti központtal. Tehát nekünk mindent le kellett írni, hogy megmaradjon, és utólag ne lehessen azt mondani, hogy nem azt mondtam vagy nem úgy gondoltam.

– Miért ez a címe a kötetnek?

– Volt, aki megkérdezte tőlem, hogy együtt sakkoztam-e például vele, de magyar diplomatát ilyen veszély nem fenyegetett. Azért született ez a cím egyrészt, mert megtörtént, meg egyébként címnek és talán olvasócsalogatónak is jó. A dolog mögöttese az, hogy Ceauşescu 1988-ban magához hívatott mint ügyvivőt, s akkor tett javaslatot a Grósz–Ceauşescu-találkozóra. Előzetesen én és mások is arra számítottunk, hogy ezen világosan terítékre kerülhetnek a problémák, a magyar–román viszony buktatói, nem csak mint a tárgyalásokon, amiket korábban is megtettünk. Csakhogy ez a tömegtájékoztatásba nem kerülhetett bele akkor, mert sem Moszkva, sem senki más az akkori szocialista táborból nem támogatta ezeket az ügyeket. Viszont Grósz Károly sajnos egy nagy hibát követett el akkor, amikor arra gondolt, hogy majd ő talán meg tud állapodni Kádár után Ceauşescuval, és úgy próbált gesztusokat tenni, beleértve azt is, hogy a szegedi sajtótájékoztatón barátjának nevezte, hogy ebből minden rossz kisült és semmi jó nem sült ki. 

– Hogyan értékeli a könyvet, ami tulajdonképpen 35 év mérlege?

– Sokan megkérdezik tőlem, hogy ez az első könyv, és jön a második? Ez az első könyv. Írni írtam, sokat, mert egy diplomatának sokat kell írni, de kötetben ez az első. Ebben próbáltam összegezni azokat az eseményeket, amelyekről úgy gondoltam, érdemes papírra vetni az utókor számára, főleg mostanában, amikor azt halljuk, hogy akár elnöknek is megválasztanák Ceauşescut, ha arról lenne szó. Ha úgy alakul, jöhet egy következő kötet is.