Négylábúak szárnya

Margit leginkább egy mindig mozgásban levő üveggömbre hasonlított. Korán reggel, ebéd után és szürkületkor hárman forgatták, pörgették, cipelték maguk után: egy hosszú szőrű, nagy testű kutya, egy hosszú orrú egerésző és egy fajtatiszta boxer. A kicsi, kerek arcú asszony boldog nyugalommal engedett négylábú társai irányításának, ha úgy kívánták, megállt, amikor új szimatolnivaló felé siettek, a pórázokat marokra fogva szaporázott utánuk. Többször megismerkedtem már hozzá hasonlóan odaadó állatbarátokkal, és a beszélgetésekből születtek is történetek, mégis úgy éreztem, hogy az ismétlés kockázatát vállalva Margitról is írni kell. Azon a délutánon a boxerről érdeklődtem, ő ugyanis egy ideje hiányzott a csapatból.

– Már hetek óta nincs velünk. Nem tudom, mitől, de lebénultak a hátsó lábai, a dolgát sem tudta többet elvégezni. Rengeteget szenvedett azon a néhány napon, meg aztán megalázó is volt neki a helyzet, muszáj volt elaltatni – mondta Margit, miután kísérőiről lecsatolta a pórázt, hogy szabadon bogarászhassanak a tömbházak tövében. Hangjából egy pillanatra eltűntek a színek, de amikor a másik két kutyáról kezdett beszélni, újra egész lénye csillogott.

– A nagyobb termetű kislány, nyolcéves. A kisebbik fiúcska. Bár nem látszik, ő az idősebb, már betöltötte a kilencet. A kislányt pár hetes korában egy parkoló autó alatt találtam. Nagyon beteg volt, rüh és seb borította a testét. Borzalmasan nézett ki szegény, bundája sem volt. Hazavittem, megfürösztöttem, kikezeltem. Nézze meg, milyen szép lett… 

– És a másik kutyus?

– Őt a lányomtól kaptam március 8-ra. Kolozsvárról hozta haza. Ott végezte az állatorvosi egyetemet, aztán családot alapított, és végleg ott maradt. Akkoriban már dolgozott. A rendelője elé egy sapkában tette le valaki ezt az apróságot. Nagyon megörültem neki. 

– Tömbházban lakik?

– Igen. De nincs gond a kutyusokkal, kicsi koruktól szobatiszták, és nem is zajosak, így a szomszédok is elférnek tőlük. Igaz, a fiúcska elég csintalan, de a kislány nagyon engedékeny, úgyhogy nincs közöttük háború. Aztán rajtuk kívül még vannak „kvártélyosaim”: három kutya és hét macska. A szüleimtől maradt ránk egy ház egy közeli faluban, ott szállásoltam el őket. Szombat, vasárnap mindig kimegyünk hozzájuk a férjemmel. Megfogadtam egy falubeli asszonyt, hétközben ő viseli a gondjukat. Mindig hagyok annyi ételt, hogy egy hétre elég legyen, az asszonynak csak ki kell tennie a napi adagot. A kismacskák nagyon megszaporodtak az utóbbi időben. Eredetileg négyen voltak, de aztán mindegyre érkeztek újak is. Mintha tudnák, hogy nálunk jó dolguk lesz. Illatos homokot vettem nekik, így nem piszkítják össze a házat.

– Nem kerül sokba ennyi állat ellátása?

– Hetente több száz lejt költök kutya- és macskatápra. A védőoltásokat is mind megkapták. Az az igazság, hogy szinte a teljes nyugdíjamat rájuk költöm, de nekem megéri. Nem hagynak unatkozni, ha bánatos vagyok, megvigasztalnak. Mindig meghallgatnak, és az az érzésem, hogy értenek is mindent. Tulajdonképpen pont olyanok, mint az emberek, talán csak abban különböznek tőlünk, hogy sokkal tisztább a lelkük. 

Az egerésző visszatért a kalandozásból, és letelepedett az asszony mellé. A hosszú szőrű még kitartóan rágcsálta a közeli gesztenyefa körül felfedezett gyér fűszálakat. Margit szedelőzködött. Hamarosan nagyobbik barátja is megérkezett. Mozdulatlanul, útra készen várták, hogy a pórázokat visszacsatoló kéz elvégezze munkáját, aztán boldogan nekiiramodtak. Az alacsony, piros arcú asszony szinte repült utánuk.