Negyedszázad teltével hazaérkezett

László Zsuzsánna már 25 éve elhunyt, csak valamivel több mint egy évtized adatott meg neki, hogy tehetségét kiteljesítse, értékelhető életművet hagyjon az utódokra.

Hajótöröttek és az őrzőangyal

Hatvankettedik évében járna, olyan életkorban, amikor többnyire alkotópályája csúcsán van a művész. László Zsuzsánna azonban már 25 éve elhunyt, csak valamivel több mint egy évtized adatott meg neki, hogy tehetségét kiteljesítse, értékelhető életművet hagyjon az utódokra. Csupán találgatni lehet, hogy mi lett volna, ha nem kell olyan fájdalmasan korán eltávoznia, ha ma is élhetne, dolgozhatna, festhetné drámaisággal, emberséggel telt, már pályája elején nagy festői érzékenységre, kifinomult ízlésre és különleges színérzékre valló kompozícióit. És milyen irányokat vett volna művészete, ha azóta is köztünk lehetne. De nincs HA, értelmetlen feltételezésekbe bocsátkozni. Adott egy torzóban maradt festői hagyaték, amelyet a család, a művésznő édesapja, édesanyja, felnőtt lánya és a többiek igyekezetének köszönhetően László Zsuzsánna élete utolsó éveinek helyszínén, Marosvásárhelyen is megismerhettünk.

Múzeumokból, magángyűjteményekből, féltett családi kollekciókból gyűltek egybe a képek, mindenhonnan jóindulatot, segítőkészséget tapasztaltak az emlékkiállítás rendezői, a Kultúrpalota galériáiban pedig létrejött egy olyan tárlat, amely meglepte a közönséget, és egyben jogos elismerést váltott ki belőle. Olyan vélemény is elhangzott, hogy jó lenne, ha a marosvásárhelyi képtár vásárolni tudna a kiállított festményekből, mert a László Zsuzsánna-műveknek is feltétlenül helyük lenne a helybeli alkotók értékes múzeumi tárában. Ezzel valóban egyetérthetünk. Sajnálhatjuk viszont, hogy lázas alkotó esztendeiben, akkor, amikor nagy lendülettel és következetességgel festette képeit, és Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Bukarestben, Szebenben, Székely-keresztúron sikeres egyéni kiállításokon mutatkozott be, válogatott anyagával Marosvásárhelyre nem sikerült eljutnia. Így egyfajta megkésett kárpótlásnak is tekinthető a tárlat, szerettei mindenképpen ennek érezhetik, és megnyugodhatnak: ha hosszú idő teltével is, ha szellemi mivoltában csupán, a festőnő mégis végre bekerülhetett az itteni művészeti köztudatba.

Egyértelműen emberközpontú, többnyire nagyméretű, a monumentalitás jegyében fogant műveket alkotott, számára az emberi személyiség lehetett a legfontosabb, mindennél izgalmasabb. Akkor is, ha arcképet festett, akkor is, ha közösségi, sorskérdések, történelmi helyzetek, jellegzetes vagy rendhagyó hétköznapi mozzanatok kompozíciós szereplőiként építette be „hőseit” a festményeibe. Jó emberismerő, önmaga elemzése is folyamatosan foglalkoztatta, erre vallanak nézőmarasztaló önarcképei, melyekből több is látható a kiállításon. Valami különös fájdalom, nyugtalanság, aggodalom észlelhető a tekintetében, mintha érezte volna, hogy mit mér rá a sors. Lehet, hogy a festő korai halála tudatában ezt utólag a mai néző önkéntelenül is felerősíti magában, de tény, hogy alig-alig bukkanhatunk derűre a tárlaton, képein a fiatalok is komorak, tartásosak, de szomorúak, elszántak, mintha olyasmire várnának, ami próbára teszi helytálló képességüket, kitartásukat. László Zsuzsa színvilága is ezt sugallja. Bizonyára az akkori korhangulat, a diktatúrából akkor már mind keményebben kikövetkeztethető kilátástalanság határozta meg a művész hangvételét. Festői erényeit kiállításai kapcsán a maguk idejében többen is méltatták. Érdemes idéznünk az író Bodor Pál néhány sorát az országos napilap, az Előre egyik 1980-as számából. A cikke Az asszonyi méltóság képei címmel jelent meg. „Egészen sajátos színeket használ... meghökkentően erős hangulatereje van annak, ahogyan gyakran szinte sikoltó, kemény színek feszülnek össze. Hangosan zengő, kissé mértanias, nemegyszer egyenesen szög-letes foltösszhatása, mégis lírai tud lenni... Bámulom ennek a fiatal nőnek a munkáit. Főként anyaságképét, kissé riadt áhítattal... Ami a legkülönösebb, az az ellentmondó sugalmazások harmonikus egysége, az örökkévalóságot idéző méltóságot árasztó, nemes tartósságot, megfogalmazhatatlan, titoktartó, büszke szomorúság tölti be, mintha a történelem előttig idézné végtelen sorát a fájdalomasszony nemzedékének... Megkap, mennyi drámai erő van ebben az élesen és néha ironikusan, gyanakvóan és elutasítóan figyelő asszonyban.”

Jelképes kompozíciók, az alkotói üzenetet felerősítő motívumok, a színek, árnyalatok kontrasztját vagy harmonikus egybeolvadását nagy expresszivitással alkalmazó festmények egyéni és kollektív drámát egyazon intenzitással, empátiával visznek a nézők elé. Ilyen vonatkozásban feltétlenül kiemelendő a Madéfalvi veszedelem, a Szeizmográf, a Zord idők, a Kontraszt és harmónia, a Szilánkok, a Szürkület, vagy utolsó képe, a Hajótöröttek és az őrzőangyal. Talentummal megáldott nemzedék tagja volt László Zsuzsánna, kollégáit is megörökítette egy sokatmondó, jellegzetes kompozíción. Ám az sem lenne meglepő, ha volnának olyanok, akik úgy vélekednek, hogy a festőnő portréi a legérdekesebbek, legértékesebbek a tárlaton.

„Én a tiétek vagyok” – üzeni egyik hatásos illusztrációjával Adyt idézve László Zsuzsa. Most már a marosvásárhelyi tárlatlátogatók is ezt érezhetik.