2023. január 29., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ma reggel mínusz egy fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Már akinek van klasszikus higanyos hőmérője. A többség ez idő tájt egyszerűen megnézi a telefonján az időjárási viszonyokat, és ennek függvényében öltözködik, beszél, illeszkedik a korhoz. Illetve indul munkába, beszerző körútra. Pénz nem számít.

Ma reggel fél hatkor ébredtem, és azonnal rutinosan keresni kezdtem a papucsomat, amelyet szerteszét hagytam, amikor éjfél után bedőltem az ágyba hosszabb és többszörös filmnézést követően. Mostanában sok filmet nézek, olyanokat, amelyeket nem szakít meg undok reklám, mint az az árukínálatot sugárzó kereskedelmi adókon szokás, vagy még jobban felbosszant, ha a YouTube-on szimfonikus zene hallgatása közben egyszer csak egy olvadékony férfihang (nem akarok szexista lenni a jelzők halmozása tekintetében) mondjuk kerti schöberágyat kínál, és hozzá „Mambó” típusú (kipróbált márkanév) kerti grillezőpárnát. Egyébiránt dolgozni csak pontosan, szépen, szóval jól munkálkodni a képernyőbetöltés közben rendszerint klasszikusokkal sikerül. Hallgatok könnyűt és filharmonikust is. Mikor mire sikerül rácsatlakoznom. Fülhallgató nélkül. Természetes térben.

Nem, nem jártam zeneiskolába, nem voltak külön zongora-, hegedű-, cselló- és tilinkóóráim, nem nyúztam tönkre senki idegeit gyakorlással. Egyszerűen és emberileg, génállományomba bekódolva, örökségként szeretem a zenét, sőt egy időben rendszeresebben jártam hangversenyekre, diákkoromban, különösen Kolozsvárott a Mátyás király diákházba, amit te már csak úgy ismersz, mint az egyetemiek háza ott a Farkas utcában, és persze itthon is a cifra palotába, meg ismertem, ismerek zenészeket, akikkel óvakodom zenéről, tiszta zenéről beszélni, mert rajtakaphatnak műveletlenségemen. Csupán egyetlen ember előtt bátorkodtam megnyílni és Mozart-rajongásomat vele megosztani. Szerkesztőtársam volt a tévénél, kiváló zenekritikus, nagyszerű publicista (A Hét), szellemes társalkodópartner, fuvolista, gyakorló tudatos református, teológus apával, aki megjárta a Duna-csatornát, mert behívott parlamenti képviselő volt 1940 után, és a családja tele volt híres emberekkel, régészek, nemzetiségpolitikusok, zenészek, mérnökök, saját parcellájuk van a Házsongárdi temetőben. Gaál Gyuri bizonyára többet mondana róluk, hiszen ő nagyban azt cselekszi, amit én kismesteri módon próbálgatok: a helynek történésze.

Megcsinálom a kávét. Ezért a mondatért – a kávéért kevésbé – purista hibaigazítóktól kikapnék. Tehát kávét főzök. Nem is én, hanem a gép, amely nem presszó, nem gomba, nem is kotyogó, hanem az az amerikai típusú üvegtégelyes, amelybe felül beteszed a papírszűrőt, utána két bő adagolókupával az őrleményt is belekevered az ügybe, vizet öntesz, ma már szemmértékre pontosan, megnyomsz egy világító gombot, tulajdonképpen egy piros fejű gépi pattanást, és a hörgésig vársz. Ezalatt beveszem a vérnyomati csillapításra, kiegyensúlyozásra fölöttébb alkalmas ajzó- és nyugtatószereket. Mióta egyszer a tavalyi évben gyógyszereimet elhagytam botorul, vásároltak hozzátartozóim, akik törődnek velem vagy megfeddnek, egy olyan hétrekeszes patikaszer-emlékeztetőt, melyben a hét minden napjára külön-külön betesszük a rendelt napi szakaszt (egyházi nyelven szólva perikópát), azaz a három-ötféle labdacsot (közismertebb nevén a pirulát).

Eközben rádöbbenek, hogy amióta nem követem napi rendszerességgel a politika vonaglásait és meredeken ívelő tendenciáit (nem említettem, biztonsági okokból, az ívnek melyik szakaszánál tartunk éppen – felfelé vagy lefelé tartó ágán csüngünk?), nem tudom, milyen kormánya van hazánknak, ki a miniszterelnök és ki az oktatásügyér. Minap is vitába keveredtem valakivel, közeli hozzátartozóim előtt, ha termel még a bútorgyár, van valamilyen faipari létesítmény szeretett városunkban, és milyen gyárak, kombinátok, üzemek, kisüzemek, műhelyek, szereldék és szövödék kéménye füstöl még. Ma tisztább a levegő, mint a tegnap volt, amikor dübörgött a szocialista nagyipar és gazdaság – legalábbis újságoldalakon? 

A lapok, melyeket most olvasok, kilenc évtizeddel korábbiak. Tele vannak nyomorúsággal, munkanélküliséggel és segélybizottságokkal, a városban alig építkeznek, a mesteremberek visszaadják az iparengedélyüket, és Octavian Goga miniszterelnök-jelölt a szanatórium kényelmes fotelében ülve arról beszél magyarul az újságírónak, hogy mostanában (1934-ben) a tekintélyelvű uralom híve, és lejárt a demokráciák kora, amikor a tömegek irányítják a vezetőket, ennek éppen fordítva kell lennie. (A költő kötelező tananyag. De már Ady is csalódott benne.)

Ettől eltekintve esőtlen, ködmentes éjszakákon továbbra sem látni városilag a csillagos eget, ahhoz a továbbiakban ki kell szállni a pusztaságba, vidékre autózni, fel kell tekinteni a magas égre, mint Doberdónál, vagy mint Tolsztojnál Andrej herceg a csatatéren, és akkor valamivel tisztábban látunk. (Néhány esttel korábban titokzatos fények csóválták magukat, villóztak az alacsony égbolton. Feleségem szerint bizonyára a sarki fény importváltozatát láttuk, olcsóbb kivitelben.)

Végeredményben, köztünk szólva, nagy igény mutatkozik a társadalom néhány csoportjánál a tisztánlátásra, a többinél meg az a régi jó vakulás, vakítás hiányzik, ugyanis ma minden olyan tökéletlen, pimf, féloldalas. Akár ez a kis naplótöredék.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató