Csütörtöki kimenő
Az emberek általában azonos nevet hordoznak születéstől halálig. Többé-kevésbé. Ha változtatnak (asszonynév, ország- és nyelvváltás kényszeréből), akkor is ragaszkodnak valamilyen titkos/különös formában az eredetihez. Az intézmények kevésbé. Ki vannak téve a megszüntetés, átmázolás, újjászervezés, profilváltás stb. körülményeinek. A politikai divatoknak. Identitásválságoknak és váltásoknak.
A politikai korrektség nevében – mely leginkább a lényeg elmaszatolására, az élek lefaragására szolgál, a sokszor érthetetlen semlegesítés fedőneveként, a semmitmondás, a „jaj, nehogy mán megsértsük a nevén nem nevezhető senkit” andalító rózsaillatú dezodorja – sok mindent le lehet cserélni, venni, eltüntetni, ami a hagyomány része, az európai kultúra velejárója. A politikai korrektség nevében sok esetben az diktál, aki nem akarja elfogadni a hagyományokat, szokásokat, kifejezéseket, íratlan és írott törvényeket, aki az ún. diverzitás nevében és újítás hevében nem hajlandó tisztelni a befogadó ország rendjét vallását, kultúráját, jellegét, életstílusát.
A minap Memmingenben a vasútállomáson fegyelmezett sorokban haladtak az utasok a kijárat felé. Mi is besoroltunk, hiszen vendégek, átutazók, sőt rövidesen elutazók voltunk. Ekkor közénk vágott egy olyan, vajon szabad-e mondani, egy olyan migr..., viszonyaink között naptejet soha nem használó, egzotikus mór nyelvet beszélő fiatalember, szóval nem migrénes, tudod, az a másik szó, amely hasonlít erre, de egészen mást jelent, akivel szemben tapintatosnak kell lennünk, mert ő messziről jött a jobb élet és munkátlanul megkapható szociális segély reményében, Angela Merkel nagylelkű politikájának köszönhetően, és csakis Németországban akar lenni valaki, sőt ő diktál, mit szabad és mit nem illő..., szóval rászóltam a magam egzotikus magyar nyelvén, sőt angolul is hozzátettem, hogy álljon sorba (itthon sem szoktam szó nélkül hagyni még a szocializmusból kimunkált sortechnikai igazságérzettel). Hangsúlyomon érezhette a felháborodást, mire anyanyelvén és friss német szókincsével válogatott szidalmakat szórt rám, hangosan káromolt, mert neki elsőbbsége van, vagy privilégiumok birtokában tolakodhat. Vártam, mikor vágja belém ősi afrikai kiskésit.
Na de a fenti csupán egyéni tapasztalat, amit bármely nyugati permisszív állam polgára saját tapasztalata alapján igazolhat, de meg is cáfolhat engem/téged a demokratikus véleménynyilvánítás jegyében.
Olaszban például az új fiúk-lányok, nevezzük így őket, hiszen mindenképp újak a vén európai társadalomhoz viszonyítva, le akarták/akarják szedetni a keresztet az osztálytermek faláról. Zavarja őket. M. próféta türelmességre intő-nevelő mintázatú főkönyve szerint.
Tangerhütte (Sachsen-Anhalt tartomány) német kisvárosban 1970-ben napközi otthont nyitottak, melynek célja a felügyelet nélkül maradó kisgyerekek befogadása, napközbeni gondozása, tanítása. A kisváros (kb. 10 és fél ezer lakos) az intézményt – valószínűleg külső kényszer nélkül – Anne Frankról nevezte el. A 15 éves korában a Hollandiába menekült és két évig ott bujkáló kislányt családjával együtt a náci hatóságok deportálták és megölték Auschwitzban. Naplót hagyott hátra bujdokló éveiről, érzéseiről, a mindennapokról, mely 1946 óta, megjelenésétől kezdve tartós világsiker, olvasmány, emlékeztető az embertelenség korára. Valószínűnek tartom, hogy azok, akik így nevezték el az otthont, abból a társadalmilag elfogadott sőt támogató gondolatból indultak ki, hogy „Soha többé háborút, holokausztot, nácizmust!”
Ötvenhárom évig a németeket – akiknek mind volt így vagy úgy közük a hitlerájhoz családilag, hiszen a barna pestis általános népbetegség volt 1933 és 1945 között, de az ország a gyógyulás útját is megjárta sikerrel –, nos, a bennszülötteket és oda költözőket nem zavarta Anne Frank neve, alakja, tudtak szenvedéstörténetéről, gyermekeik is megemlékeztek az intézmény névadójáról évről évre. Ám Tangerhütte (nem Tanger!) sem kerülhette el más városok sorsát, ide is „bekérezkedtek” a nem kerekes bőrönddel érkező új figurák. Akiknek gyermekei szintén az Anne Frank napközibe jártak. Aztán a jó szülők a megszerzett, ajándékba kapott védlevél birtokában kérték az óvoda nevének megváltoztatását. Nekik, mint M. proféta szelíd, békés híveinek roppan kellemetlen, hogy gyermekeiknek egy zsidó lánykáról mesélve megmagyarázzák, mi történt a zsidókkal, szépet, emberit, elhihetőt mondjanak arról az Annáról. Mi több: együttérezzenek vele. A 78 éve halott ártatlan gyermekáldozattal.
A hatóság hajlott is a névcserére. Sajnos a világsajtó is tudomást szerzett a szándékról, és botrányt csapott. Lapzártakor jelentik, mégsem változtatják meg a napközi nevét. Kérdés: ezek után panaszt tesznek az emberjogi bíróságon, vagy elhagyják Tangerhüttét?
