A cím giccses, közhelyes, a valóság annál izgatóbb. Lenyűgöző. Hetedszer utaztunk rövid tíz év alatt Olaszországba, ezúttal Toscana volt a cél.
A cím giccses, közhelyes, a valóság annál izgatóbb. Lenyűgöző. Hetedszer utaztunk rövid tíz év alatt Olaszországba, ezúttal Toscana volt a cél. A repülő még Emilia-Romagna tartományban, Bolognában szállt le, de rögtön továbbutaztunk a frecciarossa (vörösnyíl) expresszvonattal Firenzébe. A föld alatt/alagutakban futott jórészt vonatunk, a csodás toszkán tájból ezúttal alig láttunk valamit. Majd később, biztattuk magunkat, hiszen öt nap alatt rengeteg dolog történhet velünk, a látványok között kedvünkre válogathatunk, csak elhatározás kérdése: elcsámbolyoghatunk, nincs semmi kötöttség. Aki útra kel, az tulajdonképpen szakít a rutinnal, a megszokott semmivel. Újat keres, és Itáliában bőven talál is. (Firenze mellett kiruccantunk Pisába és Sienába is. Vonattal pár euróba kerül, egy nap alatt megjárható remek kis utak.)
Firenze október végén, november elején ugyanolyan, mint a legforrongóbb turistaidényben. Ugyanaz a nemzetközi hangzavar, ugyanaz a nyüzsgés, csoportok, egyéni bámészok, iskolák vonulnak egyenruhában, elnyűtt tanárokkal és fegyelmezetlen tanulókkal, akiknek nem is olyan fontos az egész olasz reneszánsz, vagy Giotto csodás képei, Botticelli Tavasza, mint inkább a szabadság, a kiengedhető szertelen kedvtelés, vidámság, viháncolás, fényképek, szelfik, egymás piszkálása, a külföld, a más város, más emberek meghökkentése, a más táj, más szállás. A szomszédos szobába osztottak be három leányt, a kora esti zaj felért egy leánygimnázium teljes hangállományával. Mégsem lehetett haragudni reájuk. Kedvesek voltak. Különben is Itáliában mások a csend és a zaj viszonyítási fokozatai.
Az ősz még csak alig legyintette meg a fákat, a parkokban és turistalátványosságok körül felmagzott kávéházakban emberek üldögéltek késő este is. A legalacsonyabb hőmérsékletek még két számjegyűek voltak. Na persze plusz előjellel.
Firenze folyton építészettörténeti óráinkra emlékeztetett. Minden nagyobb építménynél azt gondolod, erről tanultál, erről magyarázott valamit Borghida tanár úr a képzőben, ahová bejártunk vendéghallgatóként ötven évvel ezelőtt, és most szégyenszemre nem tudjuk azonosítani a palazzo egykori tulajdonosát a híres toszkán családok valamelyikével; fényképezünk abban a reményben, hogy majd este a szállodában megnézzük az interneten vagy a bédekkerben (útikönyv); aztán sorba állunk az egykori festészeti és szobrászati akadémia bejárata előtt, hogy lássuk az igazi, az eredeti Dávidot, hiszen a másikat, ami kint áll a Signoria előtt, azt négy évvel ezelőtt már megcsodáltuk, tudtuk, másolat, de akkor is… Csodák csodája, közel lehet férkőzni, az afro-eurázsiai és újvilági fényképezők között is lehet találni helyet a látvány zavartalan szemléletéhez, a fotó képzéséhez. (Minden porcikájáról készülnek részletek, a turisták nem szégyenlősek, boldogan megvásárolják a szuvenírboltokban a Dávid hímtagjáról készült képeslapot, van aki a napszemüveggel felszerszámozottért sem sajnálja az egy eurót.)
Az Uffiziban száz lépcsőt kell megmászni (az értőbbje megtalálta a felvonót), hogy az ember a legfelső szinten kezdje a módszeres ámulatba esést. A festett mennyezetű termekből egyebekben pompás kilátás nyílik az Arnóra és a városra. Remekművek fogadnak lépten-nyomon a kora keresztény művészettől a cinquecentóig és a kora barokkig, elsősorban Itália művészete, de persze megtekinthetők ott az antikvitás emlékei és a nyugat-európai reneszánsz remekei (pl. Dürer) is. Ottjártunkkor nyitották meg a reformáció ötszázadik évének szentelt kiállítást, amelyen a pápás Itália és a protestáns Európa viszonyáról mutattak be vegyes, komoly és szatirikus ábrázolásokat, írásokat, művészi dokumentumokat.
A Dóm, a Santa Maria Novella és a Sante Croce körül koldusok seregelnek. Távolról sem olyan népes had, mint Párizsban vagy Rómában. Hiába, a fővárosiaknak több dukál. Az Új Miasszonyunk székesegyház előtti hatalmas teret, amit a Firenzébe vonaton érkező látogató legelőször tekinthet meg, testes szőke koldusasszony uralja konkurencia nélkül. Szlávnak néztük – mit tesz a közhelyes tipizálás, a civilizációs ártalom –, és mondtam is neki maradék orosztudásommal, hogy nincs pénzem („u menya nyet gyengi”), mire ő megátkozott egy mindannyiunk által ismert neolatin nyelven. Bár azt kívánta, hogy a tűz lángja vessen fel, egy pillanatra mintha sápadtabbá lett a napfény.
