Nagysármás prófétai lelkületű igehirdetőjére emlékeztek

Megkísérelni a lehetetlent

Az őszi fényben fürdő „csillagtornyos” nagysármási református templom 350 ülőhelye sem volt elegendő, hogy befogadja a közeli és távoli tájakról érkező egyházi méltósá- gokat, teológiai tanárokat, aktív és nyugalmazott lelkipásztorokat, a helyhatóság vezetőit, a helybeli híveket és a családtagokat, akik 100. születésnapján, és halálának 20. évfordulóján néhai idős Hermán Jánosra emlékeztek. Az áldozatos mezőségi szolgálatot vállaló református lelkipásztor 1951–95 között gondozta a nagysármási gyülekezetet, és próbálta öntudatra ébreszteni, egyházába visszatéríteni – hosszú gyalogutakat is vállalva – a környéken élő kis települések, tanyák magára maradt magyarságát. 

A szószéki szolgálatot végző Tőkés László nyugalmazott lelkész, volt református püspök a személyesség és családiasság szellemében rokonként köszöntötte emlékező unokatestvéreit, hiszen nagyanyáik testvérek voltak, anyáik lelkészfeleségek, apáik pályatársak. Lelkészek, akiknek a trianoni impériumváltást követően olyan korban kellett hivatásukat betölteniük, amelyben a Holt tenger szerzője, Makkai Sándor püspök, Vajdakamarás volt lelkipásztora a „nem lehet” vitáját folytatta Reményik Sándorral, aki az „ahogy lehet” kényszerű válaszával felelt kihívójának. Hermán János, Nagysármás nagyérdemű lelkipásztora a leglehetetlenebb helyzetben, az erdélyi Mezőség szívében kísérelte meg a lehetetlent, és az „ahogy lehet” szűkös korlátai között vállalta áldozatos misszióját. Közel fél évszázadon át úgy pásztorolta nyáját, ahogy az Ezékiel könyvéből vett igében a lelkipásztor tisztéről szóló példában elhangzott. Ehhez hasonlóan a Mezőség képét idézte a Máté evangéliumából vett Ige is, amelynek szellemében Hermán János cselekedett. Mehetett volna külföldi tanulmányútra, de úgy tartotta, hogy vészhelyzetben és háborúban a lelkésznek egymagában tanítónak és orvosnak is kell lennie, mert nem maradhat pásztorok nélkül a nép olyankor, amikor „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Lehetett volna tudós teológus, választhatott volna rangos gyülekezeteket, ehelyett a népével való együtt nyomorgást vállalta. Hogyan tovább, győzzük-e még hittel, szeretettel, lelkesedéssel most, amikor ezen a tájon az utolsó előtti perceket éljük, lesz-e, aki átveszi a szolgálatot, és a mindenre elégséges szeretet és a cselekvő hűség szellemében folytatja Hermán János örökségét? – tette fel a kérdést Tőkés László, és áldást kért azokra, akik vállalják a folytatást.

Hermán János igaz ember volt, aki Ady halála évében született, és fényéből sokaknak jutott – utalt Ady Endre Jön az Isten című versére Kovács Szabadi Levente helybeli református lelkész, aki név szerint is köszöntötte a megjelent vendégeket. 

Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi tanácsosa, a Diaszpóra Alapítvány vezetője tartalmas előadásban beszélt arról, hogy fiatal teológushallgatókként kerékpáron hogyan járták be a Mezőséget, és milyen hatással volt rájuk e tájegységgel, annak népével és a Hermán János nagysármási lelkésszel való találkozás. A bajt sokan felismerték, és annyian említették bántóan a nevét, hogy ideje bocsánatot kérni, hiszen ez a tájegység sok jeles embert adott a magyarságnak, sok megrendítő irodalmi témát, a legszebb népdalokat és népmeséket, írókat, költőket és fejedelmeket, a Szent László-legendát. Mindezeken túl e táj népe puszta létével, asszimilálódása árán is évszázadokon át belső Erdély, a Székelyföld kapuja és védőbástyája volt. 

1950-ben, kecsegtető ajánlatok ellenére, ígéretéhez híven, a tusoni lévita nagyszülőktől és a nagyenyedi kollégiumban kapott útravalóval egy fiatal lelkész tért haza Nagysármásra, az özvegyen maradt édesanyjának tett ígéretéhez híven, ami új korszak kezdetét jelentette a település, a környező hatalmas tanyavilág és a lelkész nélküli falvak életében. Minden család mellé kellene egy lelkipásztor – fogadta a helybeli idős gondnok, és Hermán János rövid időn belül igazi szórványgondozó lelkészként vállalta a tanyától tanyáig, családtól családig, lélektől lélekig való gondoskodást. Lelkészsége idején iskolává is vált a templom, ahol profetikus küldetéstudattal végzett egyházi munkája mellett népének történetét tanította. A hatalommal szemben mindig tudta, hogy meddig mehet el, és élni tudott az egyház fegyelmező erejével is, amikor a hit, a nemzetiség megtartásának számonkéréséről volt szó. Köszönet illeti a nagysármási gyülekezetet, amely a tele templommal a megnyugvás, az öröm erejét adta, s az ő segítségükkel válhatott a Mezőség apostolává. Szíve is utolsót a sármási templom papi padjában dobbant. 

Abban a korszakban kiváló szórványlelkésztársak működtek más tájegységeken is, és példáját látva követők sorakoztak fel a nyomában, s a mezőségi közösségépítés nagy lármafái jelen vannak az ünnepségen – mondta Vetési László, majd a kérdésre, hogy mi maradt hősies küzdelméből, úgy válaszolt, hogy születésének 100. és halálának 20. évében ezt a munkát korszerűbben, nagyobb technikai háttérrel, mélyebb hittel és profetikus erővel kell és lehet végezni. Hermán János utolsó televíziós üzenetében fogalmazta meg, hogy Nagysármásnak küldetése van a környék életében, ezt kell erősíteni mezőségi alapítványok működtetésével, színvonalas szórványrendezvényekkel, oktatással, iskolabuszprogrammal és szórványbentlakással. Ez utóbbi – ami mára egyebek mellett megvalósult – az ő nevét kellene viselje – fejezte be előadását Vetési László. 

A Mezőségen ma is tovább kell folytatni az elődök példáját, tovább kell vinni a lélek tüzét, szembeszállva a hit- és nyelvvesztés kísértésével, a közömbösséggel – hangzott el többek között a Hermán Jánoshoz kapcsolódó emlékeit is felidéző Domahidi Béla, a Maros-mezőségi Egyházmegye főjegyzője, mezőbergenyei lelkész beszédében.

Forró László a Királyhágómelléki Egyházkerület főjegyzőjeként tolmácsolta püspökének üzenetét és azt, hogy tisztelik id. Hermán Jánost. Hegyközkovácsi református lelkészként pedig, ahonnan 11 tagú küldöttséggel érkezett, azt hangsúlyozta, hogy dr. Hermán M. Jánost a nagyváradi teológiai karon végzett munkájáért, hegyközkovácsi szolgálatáért pedig 16 éve a gyülekezet örökös legátusának választották, a fiúban tisztelve az apát. 

Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora és Gáll Sándor kancellár levélben üdvözölte a megemlékezést.

Hermán János olyan példakép volt a család, a közösség számára, olyan egyéniség, amilyenekben ma hiányt szenvedünk – hangzott el Mocean Ioan polgármester beszédében, Sallai Imre alpolgámester a fényt adó lelkészre emlékezett.

Meghatóan szép beszédet mondott magyarul Klaas Elderlin nyugalmazott holland lelkipásztor, aki feleségével 1972–74 között a kolozsvári Református Protestáns Teológiai Intézetben tanult, ahol megismerkedtek diáktársaikkal, a Hermán testvérekkel. Az ő meghívásukra látogattak el Nagysármásra, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott emlékezetükben.

Zöld György nyugalmazott református lelkész az egykori szomszéd parókián dolgozó társként Berde Mária Az én apám című versével emlékezett az ünnepeltre. 

Végül dr. Hermán János üdvözölte név szerint újból a vendégeket, és mondott köszönetet a nagysármási gyülekezetnek, a meghívottaknak, hogy együtt emlékezhetnek édesapjuk 45 évig tartó lelkészi munkásságára, és édesanyjukra, akinek áldozatos munkája nélkül el sem lehet képzelni a lelkészcsalád öt gyermekének felnevelését, és a 11 unoka gondjaiban és örömében való osztozást.

– Isten teremtő munkájának és gondviselésének az ismerete óriási lelki haszonnal jár. Ugyanis ezzel az ismerettel a kedvünk ellenére való dolgokban türelmesek, a boldogságban pedig háládatosak lehetünk! Tehát szüleink és lelki tanítóink nyomán ezt a mezőségi tapasztalatot kell hirdetni mai világunkban… Erről a megtartó hitről tettünk vallást a nagysármási úrasztala mellett, és... ez Édesapánk részéről a legfőbb örökségünk… – mondta záróbeszédében dr. Hermán János.

A beszédek között a sármási rézfúvósok, a gyülekezet kórusa és Lukács Melinda óvónő ifjúsági csoportja lépett fel.

Az ünnepség id. Hermán János és testvére, Hermán István református lelkészek sírjának a megkoszorúzásával ért véget.