2021. április 11., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Sokan álltak a néma betonóriás lábánál, a mentőautók előtt meg-megnyíló hátsó kapu előtt. Riadt, reménykedő tekintetek pásztázták az apró kockáknak tűnő emeleti ablakokat – maguk sem tudták, melyiken lenne jó beröppenni, körülnézni, simogatva segíteni –, néha össze is ütköztek, egymásba fúródtak, aztán újra elszigetelten folytatták kábult keringésüket, mint beteg pillangó a fülledt szobában. Időnként megjelent egy frottírköpenyes ápoló, a kapuhoz sietett, és kiáltott egy nevet. Valakire mindig varázsütésként hatott a hang, és az a valaki már ott is állt karnyújtásnyira a bejárattól, hogy átadhassa a gondosan összekészített csomagot. Aztán tekintetével még egyszer felkapaszkodott a magasba, a legfelső emelet fölé, talán futólag egy felhőt is megérintett, hogy utána megkönnyebbülten indulhasson haza a másnapi visszatérésig. 

Hányan, hányszor élték végig ezt a jelenetet az elmúlt 12 hónap alatt? Hányan tapasztalták meg a kórházépületek előtti várakozás időlassító csendjét, a villanásnyi örömet, ha hetek óta nem látott szerettükről biztatót mondott az ügyeletes egészségügyi alkalmazott, vagy a rossz hírek ólomsúlyát és a leírhatatlan érzést, ha csomaghordó szerepük hirtelen véget ért, és a rég nem látott hozzátartozó utolsó útjához kérték tőlük az iratokat? Hány nagypéntek játszódott már le az elmúlt évben a szirénahangú hátsó udvaron? 

A koronavírus-járvány megkárosítottjai között ,,élvonalban” sorakoznak azok a családok, amelyek hetekig nem láthatták kórházban kezelt szeretteiket, és akiknek az ,,élő” búcsúvétel lehetősége sem adatott meg. A testi-lelki gyötrelmek krisztusi keresztjének cipelésében – még ha a kereszten nem is a Covid–19 felirat szerepelt – esélyük sem volt segíteni, kezüket és lelküket egyszerre bénították meg a tehetetlenség szögei. Úgy gondolom, az idei húsvét üzenete elsősorban nekik kell hogy szóljon. A Máriáknak és Mária Magdolnáknak, Jakaboknak, Jánosoknak – mindenkinek, akit az elmúlt hónapok végigvittek a különböző hosszúságú és nehézségű keresztutakon. Azoknak, akik remélték a dolgok helyreállását, a gyógyulást, feltámadást. Ez utóbbi ugyanis nem maradt el végleg – legfeljebb másként alakult, földi léptékben mérve elhalasztódott kicsit, ahogy annyi minden vírusverte világunkban. 

Az ünnep csendjében – ami egészen más, mint a nagypénteki várakozás lélekszorító némasága – talán a gyászolók is közelebb kerülnek a létnek értelmet adó bizonyossághoz, a jézusi örömhír megtapasztalásához. Ha pedig ebből az élményből egy töredéknyi is bekövetkezik, a szívekre kősziklaként nehezedő fájdalom is veszíthet erejéből, és helyéből kimozdulva megengedheti, hogy az érintésnyi résen beáramoljon a fény.