2024. november 21., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nagyon őrültnek kell lenni

„Nem én akartam az Írószövetség elnöke lenni.”

Szentmártoni János


– Az Írószövetség mintegy hetvenéves történetében te vagy a legfiatalabb elnök, és valószínűleg nehéz lesz ezt bárkinek is lekörözni az elkövetkezőkben. Hogyan vetődött fel az elnökséged ötlete? Nem hiszem, hogy bárki is arra ébredne egy reggelen, hogy hirtelen a Magyar Írószövetség elnöke szeretne lenni.

– Így van. Nem én akartam az Írószövetség elnöke lenni. Amikor ez először fölvetődött, jót nevettem az ötleten, mert elképzelhetetlennek tartottam, éppen abból kifolyólag, hogy az én tudatalattimban is úgy volt elraktározva: az Írószövetség egy nagy, reprezentatív szervezet, amelynek általában idős, rangos, több jelentős díjjal elismert alkotók vagy irodalomtörténészek voltak az elnökei. De akik megkerestek, egyre határozottabban és egyre markánsabb elképzelésekkel, azok éppen ennek az ellenkezőjét szerették volna: azt, hogy az Írószövetség ezentúl ne csak reprezentatív, hanem egy kicsit hatékonyabb, fiatalosabb, arculatában és dinamikájában megújuló szervezet legyen. S erre a változtatásra az én nemzedékemből engem találtak alkalmasnak. Egyre komolyabban győzködtek, én meg egyre komolyabban kezdtem elgondolkodni a lehetőségen.

– Ha a tagságunk közül valakit, netán az utca emberét megkérdezném, hogy szerinte mit csinál az Írószövetség elnöke napi nyolc órában – vagy négyben, vagy tízben –, valószínűleg nem tudna érdemben válaszolni. Hogyan zajlanak a napjaid?

– Igyekszem minden héten egy napot az alkotónak szentelni. Bár a péntekem, az alkotói napom eddig inkább a beszédek írásáról szólt – tehát az sem a magánemberé. A hétvégét pedig igyekszem a lányomnak meg a pihenésnek szentelni. De hétfőtől csütörtökig bizony nem nyolc órát, hanem jóval többet töltök a hivatásommal. Többször megesett, hogy este nyolckor még az irodában voltam. Olyan is történt, hogy egy nap alatt hét és fél órát tárgyaltam különböző emberekkel, igazgatókkal, kulturális vezetőkkel. Tehát a napom tárgyalásokból áll, a munkafolyamatok összeszervezéséből, rengeteg képviseleti feladatból, a különböző társszervezetekkel való együttműködés kialakításából a médiával, a színházakkal – és sorolhatnám tovább. Ez pedig rengeteg időt fölemészt. Ha sikerül ezeket az ügyeket sínre tenni, és beindul egy önszerveződő folyamat, akkor én is jobban be tudom majd osztani az időmet.

– Nem kevés energiába kerülhet az sem, hogy összefogd a generációkat a szövetségen belül, hiszen hál’ istennek egyre több a fiatal tag, de szerencsére nem csupán fiatalokból áll a szervezet.

– Még a választás előtt hallottam olyan híreket, hogy az idősebb nemzedék bizonyos tagjai tartanak a radikális fiatalítástól, hogy nem lesz ennek jó vége. A választás óta viszont nem hallok ilyen rossz érzésekről. Az is igaz, hogy még nem adódtak olyan szituációk, amelyekben a generációs feszültség felszínre törhetett volna; s én bízom abban, hogy ilyen nem is lesz. Azt gondolom, hogy azért is engem választottak, mert szerkesztőként nagyon sok idős kollégával nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki az elmúlt tíz évben. A munkámmal pedig, remélem, be fogom bizonyítani, hogy nem a generációk közti szakadékot akarom növelni, hanem éppen megszüntetni szándékozom azt, már amennyiben létezik ilyen.

– Gazdaságilag hogyan látod a szövetség jövőjét? Az állami mecenatúráról tudjuk, hogy milyen és mekkora. A magánmecenatúra megérett már Magyarországon arra, hogy támogasson egy írószövetséget, mondjuk a közvetlenebb „hasznot” hozó színházzal vagy képzőművészettel szemben?

– Szeretnék egy mecenatúrai kört kialakítani, csak ez egy nagyon hosszadalmas folyamat lesz. Úgy tudom, hogy erre többször tettek kísérletet az elmúlt húsz évben az Írószövetség elnökei, de nem igazán alakult ki. Üdítő kivétel Nagy Elek úr támogatása, amelyet ezúton is nagyon köszönök, hiszen az ő segítsége nélkül a határon túli és a vidéki tagjaink, külföldi vendégeink számára nem állnának rendelkezésünkre vendégszobák. Jó volna kialakítani egy olyan szponzori kört, amelynek tagjait rendszeresen meghívná az Írószövetség, konzultálna velük, megvitatná a problémákat, esetleg műsorokat szervezne nekik, feladatot vállalna a támogatók cégeinek marketingjében. Nagyon fontos egy olyan biztonságos gazdasági működés kialakítása, amelyben az energiánkat a szellemi értékekre tudjuk koncentrálni, és nem a napi gondok megoldására. Amíg a vezetőség is a mindennapi gondokra fecséreli az energiáját, addig szellemében nem fog tudni megújulni. Ez az elmúlt három hónap tanulsága.

– Eddig is jó kapcsolatot ápolt a szövetség a határainkon túli magyar meg nemcsak magyar írószervezetekkel. Lehet-e még előbbre mozdítani ezeket? Kerestek-e ezen szervezetek részéről a kapcsolatok még szorosabbra fűzése végett?

– Az Erdélyi Magyar Írók Ligájával nagyon jó a kapcsolatunk, többször szerveztünk közös programokat, már elnökségem előtt is részt vettem szervezőként e rendezvényeken. Ezután is folytatjuk majd a közös fesztiválok és programok szervezését. A közös érdekképviselet is nagyon fontos (pl. az EWC-nél, az Európai Írók Kongresszusánál – a szerk.), az E-MIL-lel nagyon jó a kapcsolat e téren is. És más határon túli írószervezetekkel is. De fel kell gyorsítani a szervezést, például a Szlovákiai Magyar Írók Társaságával készülök a közeljövőben tárgyalni, és nemrég jártam a Vajdaságban, ahol szerveződik a vajdasági magyar írók egyesülete – velük is minél jobban igyekszünk majd együttműködni. Ugyanez a helyzet Kárpátaljával is. Mindenképpen aktívabb kapcsolatot és közös programokat szeretnék.

– Azt nyilatkoztad valahol, hogy „aki irodalommal foglalkozik, az bizonyos tekintetben őrült.” Egy tízes skálán ennek az őrültségnek a fokát hányasra becsülnéd?

– Egy tízes skálán? Hát nyolcra-kilencre; a tízes már zárt osztály… Nagyon őrültnek kell lenni. De hát magának az alkotónak is őrültnek és elhivatottnak kell lennie, mert ebben a világban, ami abszolút nem a kultúráról és a lelki értékekről szól, tényleg elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy alkossunk. Mindezt pedig szervezni… összehangolni a sok egyéni érdeket a szakma érdekeivel… szóval érted.

Király Farkas: Szakadékok megszüntetése – Beszélgetés Szentmártoni János költővel, a Magyar Írószövetség elnökével. Helikon, XXII. évfolyam, 6. (572.) SZÁM – március 25.

 *

Szentmártoni János (fotó) 1975-ben született Budapesten, az ELTE BTK magyar szakán szerzett bölcsészdiplomát 2000-ben. A Stádium Fiatal Írók Körének alapító tagjaként indult, 2000-től a Magyar Napló folyóirat versrovatának és a Magyar Napló Könyvkiadónak felelős szerkesztője. Első kötetét Gérecz Attila-díjjal jutalmazták. 2004-ben az NKÖM Édes Anyanyelvünk pályázatán verseivel első díjat nyert. 2004-től a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának elnökségi tagja, 2006-tól a Tokaji Írótábor kurátora, 2006–2009-ig a Könyves Szövetség elnöke és az Új Átlók Művészeti Társaság titkára, 2009-től az NKA Szépirodalmi Kollégiumának, 2010-től a Móricz Zsigmond-ösztöndíj kuratóriumának és a MISZJE elnökségi tagja. Nyolc évig szerkesztette Az év versei című reprezentatív antológiát. Verseit fordították angol, bolgár, finn, francia, lengyel, német, román, spanyol nyelvre. A 2010. november 27-i tisztújító közgyűlésen három évre a Magyar Írószövetség elnökének választották. Kötetei: Útszéles magány (versek, Stádium, 1995), Madárjós (versek, Tevan, 1998), Itt, a papíron (versek, Széphalom, 2001), Eleven csónak (esszék, kritikák, tanulmányok, Magyar Napló, 2004), A másik apa (versek, Stádium, 2005), Ulysses helikoptere (versek, Parnasszus, 2008), Ballada hétköznapi díszletekkel (2010) Számos irodalmi díj kitüntetettje. Munkásságát 2007-ben József Attila-díjjal jutalmazták. 2010 novemberében a Magyar Írószövetség elnökének választották.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató