Nagy Teréz tanárnő emlékére

• 2014-10-22 14:41:19

Középiskolás korunkban egyszer könnyezni láttam. Honvágya volt, s az idegenbe került kisgyermek fájdalmával és hiányérzetével küszködve az otthon fészkének melegére vágyott.

„Nyomunkat rendre belepi/ Rőt lomjával az őszi szél./ S hogy kik voltunk:/ maholnap az sem tudja,/ aki rólunk beszél.” Wass Albert Sóhaj című versét idézem néhai Nagy Teréz könyvéből, hisz távozása után érezzük, hogy mennyire igazak e sorok: valamennyiünket egyszer utolér az elkerülhetetlen.

Középiskolás korunkban egyszer könnyezni láttam. Honvágya volt, s az idegenbe került kisgyermek fájdalmával és hiányérzetével küszködve az otthon fészkének melegére vágyott. Érettségi után hűnek vélt barátjának tanácsára választotta a Pedagógiai Főiskolát. A kiábrándító csalódás után egyedül maradt, s vállalta az életre szóló, örök magányt. Hargita megye falvaiban, majd Székelyudvarhelyen oktatta a román és magyar nyelvet és irodalmat, s gyermekek és szülők őszinte hálája jelentette számára az igazi örömöt. Felvételi vizsgák, tantárgyversenyek igazságos bírájaként, országos vetélkedőkről visszatért diákjai sikerének örülve vallotta: a tudás hatalom. Tanulmányozta Móra Ferenc, Tompa László, Orbán Balázs egyéniségét, a tárgyi népművészet értékeit, Tomcsa Sándorról monográfiát, Balázs Ferencről, Orbán Balázsról tanulmányokat közölt.

Első fokozatú dolgozatok jóindulatú mentoraként véste szívünkbe felejthetetlen útmutatásait. Benedek Elek nyomdokain haladva a keresztyén pedagógusi pályát felelősségteljes hivatásként gyakorolta. Kedvenc idézetei közé tartozott Benedek Elek nekrológja: „Jézus tanítványa voltam/ Gyermekekhez lehajoltam/ Szívemhez őket felemeltem/ Szeretetre így neveltem”.

Közéleti tisztségviselőként szomorúan állapította meg a jellemtorzulás itt-ott felbukkanó jeleit. Szüleit és szülőföldjét rajongásig szerette és tisztelte. A róluk és lakosairól szerkesztett szép, tartalmas könyveit (Régi idők tanúi, Mesél a szülőföld) az utókornak szánta tanácsként és emlékeztetőül, igazságra és szeretetre nevelve azokat, aki elolvassák. Példamutatóan élt, és példamutató erőfeszítéssel küzdött, s győzedelmeskedett egy-egy időszakra a súlyos betegségen.

Bár hangja örökre elnémult, de ott, ahol a mezőpaniti szél fúj, körülleng bennünket erőtlen suttogásának visszhangja: „Jónak kell lenni, gyakorolva a megbocsátást”; „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!”; „Az a valamirevaló egész ember, akinek könnyű a toll, s nem nehéz a kasza”; „Az állam nyelvét meg kell tanulnotok, de el ne felejtsétek anyanyelveteket!”.

Szülőfaluja, Mezőpanit lakói hálásak példamutató szorgalmáért, áldozatvállalásáért, s akik ismerték, tudják, hogy „a pedagógus hatása a végtelenbe nyúlik, senki sem tudja, hol és mikor ér véget”,… megfogan és értelmének csírái tovább élnek tanítványai lelkében.

„Nem múlnak el ők, kik szívünkben élnek

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.”

(Juhász Gyula)

Bereczki Tőkés Ágnes