Nagy Atilla Kristóf: Az öngyilkos expanzió

Freud szerint nemcsak az életösztön irányítja tetteinket, hanem a halálösztön is működik bennünk. Való igaz, aki intenzív életet él, az a halált sietteti. Talán az élet és halál-ösztön egy és ugyanazon dolog. Ennyire relatív az élet és a halál fogalma, kompromittálódtak a szavak, kompromittálódott a fogalmi gondolkodás. Könnyen felmerülhet, hogy a gondolkozás alapvetően természetidegen, sőt természetellenes valami. Hogyhogy? – hördülhet fel a humanista. Hát nem az absztraháló képesség révén váltak ki őseink az állati létből? De. Kiváltak, és úgy kezdtek el viselkedni, mintha idegenek lennének a földön, és mindeközben természeti meghatározottságuk semmit sem halványult. A civilizált ember így skizofréniában él. Ősi ösztöneinek éppúgy rabja, mint a civilizációval járó kényelemszeretetnek. Tart a túlnépesedéstől, a környezetszennyezéstől, az élővilág kipusztulásától, az űrből jövő sugárzásoktól, saját agresszivitásától, az AIDS-től, lassan mindentől. Már a veszélyek felsorolása is közhelyes. Ha egyik-másik veszély el is kerülhető, a túlnépesedés és a környezetszennyezés olyan problémát jelent, melyeket megoldani aligha tudunk. A túlnépesedés és a környezetszennyezés ugyanis csak látszólag civilizatórikus veszély, valójában mindkettőnek éppen az az oka, hogy az ember természeti meghatározottságú lény. Élőlény. Márpedig az élet legfőbb ismérve az, hogy expanzív. Az expanzív élet és a gondolkodás metszéspontjában alakult ki a civilizáció. A javuló életkörülmények demográfiai robbanáshoz vezettek, a minőségi és mennyiségi tényezők kölcsönhatása egyre dinamikusabb növekedést eredményezett, az élet megnövekedett. Csakhogy nincs olyan expanzió, ami a végtelenségig tartana. Az élet terjeszkedésének éppen az élet vet gátat, mert az élet csak más életek és más életterek bekebelezésével terjeszkedhet, és ez egy zárt rendszerben véges lehetőségeket tartogat. Ha az élet mindent felélt, létfeltételei megszűnnek, elpusztul. Olyan ez, mint a bakteriális fertőzés. A baktériumok elszaporodnak a gazdaszervezetben, az megbetegszik, legyöngül, ellenállása csökken, ettől a baktériumok még szaporábban tenyésznek. Minél gyengébb a gazdaszervezet, annál több a baktérium, a kör bezárul. Végül a gazdaszervezet elpusztul, és hullamérgeivel megöli a baktériumokat is. Tiszta sor. Az emberi faj a föld baktériuma. Ez a baktérium addig terjeszkedett már, hogy előbb-utóbb elpusztul a gazdaszervezet, és vele ő is. Ez az élet rendje, mert minden élet öngyilkos expanzió. Ha ezt a gondolatmenetet logikusan továbbvisszük, azt kell mondanunk, hogy éppen a túlszaporodás meggátlása és a környezetvédelem nevezhető természetellenesnek, hiszen éppen a természet kódolta az emberbe, hogy terjeszkedjen mindenáron, terjeszkedjen térben és időben, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. A határtalan élni akarás azonban a halál akarása. Csakhogy az ember örökké akar élni. Az emberiség még inkább, hiszen a faj múlhatatlanságába vetett tévhit enyhítheti a halálfélelmet, de csak enyhítheti. Mert faj és egyed görcsösen kapaszkodnak haláluk legfőbb okába, az életbe. Nem tudják szépen befejezni, következetesen végigjátszani ezt a gyönge kis epizódszerepet. Ez pedig a gondolkozás műve. Az ember leginkább abban különbözik az állattól, hogy minden tettével a halálfélelmét kompenzálja. Absztrakciós készség nélkül nincs halálfélelem. Ennyivel silányabb az ember az állatnál. Méltóságteljes finálé helyett elnyújtott, megalázó agónia, élverothadás kell neki. Humanista révén hogy is helyeselhetné az euthanáziát. A gondolkozó baktérium nem ért a befejezéshez. De miért is várnánk el tőle. A legjelesebb írók művei is gyakran híján vannak a tetszetős végnek. Mennyivel erőteljesebb szöveg lenne Bulgakov Mester és Margaritája, ha szerzője ötven oldallal előbb le tudta volna tenni a tollat. Miként mosolyra késztető az is, ahogy Thomas Mann a Varázshegy végén beletaszítja Hans Castorpot az első világháború forgatagába, mintha szégyellné, hogy egyszer valahogy ezt a regényt is be kell fejezni. Pedig be kell. Előbb-utóbb mindent be kell. Azt mondják, hogy a világegyetem tágul. Gyakran arra gondolok, hogy az általam többször említett öngyilkos expanzió elsősorban nem az élet, hanem a lét sajátja. A létezés csupán a nemlét időleges zavara, mely terjeszkedve felszámolja önmagát, és akkor visszaáll az eredeti állapot, a minden állapotok hiánya, a semmi. 

Elhangzott a Magyar Rádióban 1990. július 31-én. Megjelent a Beszélő folyóirat 3. évfolyamának 7. számában.

*

Nagy Atilla Kristóf a nyolcvanas és kilencvenes évek ifjú magyarországi író- és költőnemzedékének egyik legjelentősebb alakja volt. Igazi jelenség, nonkonformista alkat, a budapesti éjszakai bulik állandó résztvevője, író, költő, újság-, tévé- és kiadói szerkesztő, basszusgitáros és zeneszerző. 

„Nagy Atilla Kristóf volt az egyetlen magyar író, aki a Budapest Sportcsarnokban is fellépett, több ezer ember előtt. Igaz, nem versekkel szerepelt, hanem az After Crying zenekart segítette ki a King Crimson-emlékesten. (…) Lapot csinált, kiadói szerkesztő volt, tanított a Casus Kortárs Művészeti Kollégiumban, monográfiát írt Komjáthy Jenőről, és tévés szerkesztőként is dolgozott. Tucatnyi punk- és underground zenekarban basszusgitározott, majd kortárs komolyzenei projektet hozott létre Gyehenna Quartett néven. (…) Többet látott annál, mint amit mi el tudunk képzelni. Egy üveg whiskyvel öblített le két LSD-t, de ugyanúgy beszélt tovább Henoch Apokalypsiséről, Rosenzweig filozófiájáról, az R.E.M klipjeiről, mintha csak egy csésze Garzon teát ivott volna. Ő volt az utolsó budapesti rockandroll-hős. (…) Élete tele van anekdotikus elemekkel, de sokkal fontosabb az, hogy miért nem lett halála után sem a kortárs irodalom hivatkozási alapja. Ha Kemény István afféle apafigura, akkor Nagy Atilla Kristóf volt a báty. Pártfogó hangsúlyokkal navigálta a kölyökkutya költőket, vigyázott másokra, ha kellett. Azt hittük, rá nem kell. Mert mindent kibír. Volt, amit ő sem bírt ki. Kevés ember teremtetett arra, hogy kibírja vagy kiérdemelje a szabadságot. Atilla kiérdemelte, de nem bírta ki. Érthetetlen, hogy halála után tizenöt évvel sem foglalkozik vele az irodalomtörténet. A rockandroll-írásai Garaczi novellái mellett talán a legizgalmasabb szubkulturális tablók, misztikus víziói, bölcseleti alapozású munkái emlékezetes posztmodern kísérletek. Adósak vagyunk az életmű feltárásával” – írta róla a litera.hu-n Poós Zoltán. A sokoldalú és a sokak számára ma már ismeretlen alkotó emlékét egy írásával és versével idézzük meg.

Nagy Atilla Kristóf húsz éve, 1998. május 29-én hunyt el motorbalesetben. 35 éves volt. (Knb.)