Muzsika az egri csillagok lámpásánál (3.)

Mottó: „Ma este találtam: mentül inkább szabadulsz a hegedű nyakától, annál jobban kezedben van a művészet nyaka. Különösen a kettős hangok játszásában, szinte új világot fedeztem fel.” (Megjegyzés Gárdonyi Géza titkos naplójából)

Az 1881-es tanév vége azt is jelentette immár Gárdonyi Géza számára, hogy teljes jogú tanító lett, népének nevelője, oktatója, vezetője. Szeptember 28-án egy eldugott kis faluban, Karádon kezdi segédtanítói karrierjét. Még szerencse, hogy magával vitte a hegedűjét!

Mai tanító talán könnyekre fakadna, ha olyan körülményekkel találkozna, mint Gárdonyi annak idején. A falucska meggörbült hátú iskolája havi tíz forint fizetést ígért, de csak évi öt forintot adott. Hálás lehetett, hogy a főtanító biztosított számára némi böjtös eledelt. Jövedelmét magántanításból kellett kiegészítenie. Szerencséjére akadt egy jobb sorsra vágyó iparoslegény, aki havi 1 forintot fizetett az írás-olvasás tudományának megtanításáért.

Az ősz még jól telt, de amint hűvös lehelettel besóhajtotta magát a tél, Gárdonyinak is kezdtek szaporodni a gondjai. Egyetlen szobából álló, fűtetlen tanítói lakásán évek óta kitörött az ablak, de senki sem gondolt arra, hogy talán a tanító is ember... Az egyetlen edény, amiben megmosakodhatott, a kút-ágason hintázó vödör volt. Még szerencse, hogy az iskolás gyerekek minden napra hoztak a hónuk alatt egy hasábfát, amivel a tantermet többé-kevésbé kifűtötték. Ide húzódott éjszakára a tanító úr. Elkeserítő volt ez a helyzet. De a hegedű elűzött minden aggodalmat. A muzsika képes volt meleget varázsolni az ember szívébe. A segédtanítónak bőven volt alkalma társalogni varázslatos hangszerével. Így történhetett, hogy betekintett a hold a törött ablakon, és kihallgatta, miképp kér tanácsot a kezdő tanító a sokat tapasztalt hangszertől.

Talán nem csodálkozunk, hogy egy tanév után Gárdonyi valósággal elszökött vagy elmenekült Karádról – akár Händel a hannoveri választófejedelmi udvar főkarmesteri állásából. Talán a csillagok irányították így az életét, hogy később kellően tudja értékelni a jót…

Gárdonyi 1882-ben úgy elment Karádról, hogy Devecserig meg sem állt. Itt is szükség volt segédtanítóra. Anyagilag itt sem kecsegtették túl sok jóval, de legalább biztatást kapott. És minő szerencse, hogy kollégája, Tima Lajos kitűnő zenész volt. Sokáig emlegették még a nevét a falubeliek: „Olyan kántor még nem volt Devecserben”. Becsülték is a főtanítót, hiszen csodálatos képességű kántor volt, énekkart vezetett, és ingyen tanította hegedülni a parasztgyerekeket. Rájött, hogy ha a gyerek zenélni tud, akkor mindent könnyebben tanul meg.

Az új tanító hamar összebarátkozott a hegedülő főtanítóval, sőt a muzsika még szorosabbra fűzte barátságukat. Géza sokszor azon csodálkozott, hogy a tiszta hallású kolléga hogyan tudta elviselni a gyerekzenekar kornyikálását. Nem hagyhatta ezt szó nélkül, és mosolygós betűkkel meg is örökítette az egyik írásában, miszerint a gyermekek „olyan iszonyú koncerteket csinálnak, hogy a délre ottmarasztott bűnösök megemlegetik még haláluk óráján is”. De Tima tanító úr nem félt a félrecsúszott hangoktól, mert mindig azzal biztatta növendékeit, hogy előbb-utóbb tisztábban szól majd a hegedű.

Tima Lajos Gárdonyiban is fölfedezte a jó zenészt, hamar észrevette, hogy sokkal képzettebb zenéből, mint a legtöbb tanító. Ennek ellenére nem irigykedett, hanem biztatta fiatal kollégáját. Nem véletlen, hogy Gárdonyi hirtelen kipróbálja a zeneszerzést. Tima felkérésére komponál egy temetési éneket vegyes karra. Nemsokára megírja a Fel nagy örömre kezdetű karácsonyi énekét, amely futótűzként terjedt el a magyar nyelvterületen, és egykettőre egyházi népi énekké vált. És hogy a hegedű se porosodjon hiába, egy hegedűművet is komponált, és elküldte Bécsbe egy zeneműkiadóhoz. Az ismeretlen magyar név láttán még az is csoda, hogy válaszra méltatta a bécsi kiadó. Gárdonyi 1883. február 23-án a naplójába is feljegyezte ezt az eseményt: „Délután levelet kaptam két bécsi zeneműkereskedéstől, melyben azt írják, hogy a hegedűdarabomat nem adhatják ki, mert nem kellenek. Pang az üzlet. Bánom, hogy ingyen nem ajánlottam fel, mert az első műveket nem szokták díjazni”. 

Gézát nem törte le e sikertelenség – talán csak osztrákgyűlölete erősödött egy fokkal ezzel is. És amint alkalma adódott, finoman ugyan, de utalt erre. 1884-ben történt egy emlékezetes eset Sárváron. Éppen tanévzáró ünnepet ünnepeltek. Az istentisztelet végeztével Gárdonyit kérték fel, hogy játssza el Ausztria himnuszát, a Gott Erhaltét, pedig már 1844 óta volt a magyaroknak tisztességes himnuszuk. Nem volt mit tennie, mert ő volt ott a legjobb orgonista, tehát el kellett vállalnia e nemes feladatot. Szó nélkül beleegyezett, és hiba nélkül eljátszotta a himnuszt. A meglepetés azonban csak ezután következett, mert nem hallgatott el a hangszerek királynője, ugyanis Gárdonyi néhány futamnyi átvezető résszel modulált, és játszani kezdte a Jaj, de huncut a német! kezdetű új stílusú népdalt. Ilyet azért kevesen tudtak kotta nélkül! Talán nem nehéz kitalálnunk, hogy nem is maradhatott tovább Sárváron...

1886-ban útjára indította a Tanítóbarát című lapot. Itt úgy ír a hegedűről, olyan lelkesedéssel, hogy bárkinek kedve kerekedjen kezébe venni és megtanulni ezt a hangszert. „Mikor eltávozik a gyermekraj, és én mint afféle nőtelen ember magamra maradok, előveszem a hegedűmet és beszélgetni kezdek vele. Mindig szebben felel, mindig szebb hangokat hallat. Olyan jól elmulatunk kettecskén, hogy jobban sem kell. A hegedű az egyetlen hangszer, amely legjobban az ember szívéhez szól, és legkönnyebben megtanulható. Kivált akik értenek a kottához, azoknak első perctől fogva élvezetet ad, mert ha már más nem is, de maga a játszó mindig gyönyörködik hegedűje hangjaiban. És gyors haladását észrevéve, nem képes abbahagyni, lemondani róla. Paganini, a leghíresebb hegedűs, gyermekkorában addig játszott egyhuzamban, míg csak kimerülten nem rogyott össze. Ebből látható, hogy aki egyszer megtanulja, szeretettel foglalkozik vele, mert érzelmeinek hű kifejezője, szórakoztató barátja lesz.”

A csillagok némán pislákoltak, ha fölzendült Gárdonyi hegedűje. Még a hold is meg-megállt az égen. Csak a kétkedő ember kérdezi, hogy vajon nem túlzás-e ez a Gárdonyinak tulajdonított tudás? Tárgyi bizonyítékok igazolják, hogy valóban kitűnően hegedült. Ha nem így lett volna, akkor nem lennének a gyűjteményében nehezebbnél nehezebb hegedűgyakorlatok és szakkönyvek. Elég, ha néhány nevet említünk az oktatóanyagból: Hermann Violinschule 1-2., Beriot, Reiding, Késmárki hegedűiskolái, Mazas etűdjei, Grünwald etűdjei, Kreutzer–Hubay-etűdök, Paganini emberpróbáló etűdjei – és ezeket mind végiggyakorolta.

Akkor még felnéztek az emberek a tanító(k)ra – azért is, mert tudtak zenélni. Manapság szinte divat a pedagógusok szidalmazása, lenézése. Igaz, csak elenyészően kevesen tudnak zenélni…