A művész engedelmessége

Dénesi Ildikó fába faragja, mézeskalácsba süti álmait. A türelmes, biztos kéz és a túláradó lélek összejátszásából születnek alkotásai, amelyeket két évvel ezelőtt a magyar állam a Népművészet Ifjú Mestere díjjal jutalmazott, tavaly pedig az Élő népművészet pályázat zsűrije a legmagasabb kitüntetésnek számító Gránátalma díjjal értékelt. Karácsony előtt pár nappal az út legelejére tértünk vissza a népmesék legkisebb lányára emlékeztető fiatal művésszel.

– Első szakmám, amelyhez a mai napig hű maradtam, a fafaragás. Ez vezetett el a mézeskalácshoz is, amelynek az ütőfáit szintén én faragom – szögezte le Ildikó beszélgetésünk első perceiben.

– Hogy kezdődött?

– A marosvásárhelyi Faipari Szakiskolában végeztem a középiskolát asztalos szakon. Fafaragászatra akkoriban lányokat nem vettek fel, ehhez a mesterséghez ugyanis fizikai erő, erős izomzat szükséges. De én már a kezdetektől kerestem a lehetőséget, hogy faraghassak. Volt egy kedves mesterem, Feşteu Ioan, aki a pártfogásába vett, tanítgatott. A legnagyobb mesterem pedig Bandi Dezső volt. Tizenöt évesen kerültem hozzá. Hosszas kérlelés után fogadott be a faragókörbe, más lány nem is járt akkor oda rajtam kívül. Egy olyan világ tárult elém, amelyet azonnal a magaménak éreztem. A szüleim akkoriban éppen váltak, így számomra egyfajta menekülés is volt az otthoni gondok elől.

– Emlékszel még az első munkáidra?

– A síkfaragással kezdtük, mángorlót, kapavájót faragtam. Később aztán a domborfaragás következett, majd eljutottam a körplasztikáig. A szobrászattal is megpróbálkoztam, de valahogy mindig  közelebb álltak hozzám azok az alkotások, amelyeknek gyakorlati hasznuk van. Igaz, egyszer egy szobrommal díjat is nyertem.  

– Mit jelent számodra a fával dolgozni?

– Már a kezdetektől megéreztem, hogy a fa minden más anyagtól különbözik, valamennyinél közelebb áll az emberhez. Egész életünk során végigkísér, nincs nélküle élet a földön.  Nem véletlenül jelenik meg a népművészetünkben az életfa, világfa motívuma. A jó alkotó nemcsak úgy tekint a fára, mint felhasználható nyersanyagra, hanem érzi is a fa világát. Ha odafigyelünk rá, mindenre megtanít, általa jobban megértjük a természet körforgását, a fejlődésben rejlő egyediséget. Az értékes diófának például több időre van szüksége a növekedéshez, mint az almafának. 

Az ezüstfenyő díszfának számít, a faiparban kevésbé használható – ezért is érdemes karácsonyfának megvásárolni –, a  vörösfenyőből viszont tartós, szép bútorok készülnek. A fa a legjobb példa arra, hogy megtaláljuk önmagunkat, sajátos szerepünket, helyünket ebben a világban. A fafaragás titka egyébként az engedelmességben rejlik. Faragás közben a száliránynak kell engedelmeskedünk. Aki közben dühössé, türelmetlenné válik, annak talán nem ez az útja. Sokszor a gyermekek, akiket tanítok, minél hamarabb el akarnak készülni a munkával. Pedig ennek nem ez a lényege, tudni kell, hogy mikor álljunk meg. Ha az akarat túlnövi a célt, kilyukad a csanak vagy a tál.

– Mit faragtál, faragsz a legszívesebben?

– A pásztorfaragás áll a legközelebb hozzám. A pásztorok a falu világától elzártan éltek, kevés külső hatás érte őket, így jobban megélték az alkotásaikban a saját életüket. A népi és a hitvilág motívumai egyébként számomra elválaszthatatlanok egymástól. Egyszer készítettem egy hármas szárnyas oltárt, az élet fája és az első emberpár is rajta volt. Ruhában jelenítettem meg Ádámot és Évát, így vetítettem a jelenbe a bibliai történetet. Dezső bácsi kapcsolatban állt Bánszky Pállal, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége  akkori elnökével, aki meghívta a faragócsoportot a mesterségek ünnepére. Én akkoriban egy nehezebb időszakon mentem át, vívódtam magamban, hogy valóban ez-e az utam. Így nem tartottam velük, de a munkámat odaadtam. Végül egyedül az én oltáromat vették meg, és állították ki Kecskeméten. Ez volt az első igazi sikerem. Dezső bácsi mindig azt mondta, amikor valamin dolgoztam: „Na, Ildikó, meglásd, a világ csodája lesz ez a munka”. Így ösztönzött a tökéletességre. Akkor hagytam abba egy időre a faragást, amikor került egy munkahely a szakmámban, és én nem tudtam ott megállni a helyem. Apám el is vette mérgében a vésőimet. Dezső bácsi viszont biztatott, hogy csináljam azt, amit szeretek, én ugyanis nem a gép melletti munkára, a sorozatgyártásra születtem. Egyébként sosem erőltettem ezt az egészet, csak a faragás iránti vágy volt bennem nagyon erős. 

– Merre vetted az irányt a szakiskola elvégzése után? 

– Úgy éreztem, hogy többre is képes vagyok, és esti tagozaton folytattam a tanulást. Munkát közben nem találtam. Később aztán a Marosvásárhelyi Népi Egyetem néprajz és népművészet szakát is elvégeztem, Asztalos Enikő kedvenc tanítványa voltam. Egyházi segítséggel pedig a magyarországi Népi Mesterségek és Művészetek Szakközépiskolájába is elkerültem, ott faművességet tanultam. Az ott töltött két év is igen hasznosnak bizonyult. 2008-ban harmadik, tavaly első díjat nyertem a Mesterségek és művészetek pályázaton.

– Mikor és hogy került a képbe a mézeskalács?

– Ütőfát már a Bandi Dezső műhelyében töltött évek alatt faragtam. A magyarországi szakiskolában mézeskalácsműhely is volt, azt is meglátogattam. Egyetlen címeres ütőfa volt ott, amibe azonban beleragadt a tészta, mert a mélységei nem voltak jól kidolgozva. Érdeklődtek, hogy faragnék-e nekik formát. Erre mondtam, hogy van is nálam ilyen ütőfa. Megmutattam, odaadtam, és két óra múlva hozták is kisütve a formát. Ezután annyi felkérést kaptam mézeskalácsformák faragására, hogy nem is tudtam valamennyit teljesíteni. Az első elismerést ezen a téren 2007-ben kaptam. Attól az első díjtól számítom a mézeskalácsos múltam.

– Beszéljünk egy kicsit a formákról.

– A régi, hagyományos formákat – lovacskát, lovas huszárt, szívet, kardot, babát – a saját formavilágommal ötvözöm. Az ősi motívumokból merítek ihletet, de mind tematikailag, mind formailag egyediségre törekszem. Sokan azt mondják, könnyű nekem, hiszen kész formák után dolgozom, és nem akarják elhinni, hogy ezek az ütőfák a saját alkotásaim. A mézeskalács-készítést egyébként sokáig nem is fogadták el művészeti ágként. 

– A mézesek születésére visszatérve, mi történik a formák kifaragása után?

– A próbasütés következik. Több egymás utáni sütésnél is észreveszek még javítanivalót a domborulatoknál, mélységeknél. Ami a mézes hozzávalóit illeti, sokféle recept van. Fontos, hogy olyan keményre gyúrjuk a tésztát, hogy ne ragadjon bele a formába. Először világos színűre sütöm a mézest, és utólag égetem, pirítom rá a mázat. Színezéket sohasem használok, tojással aranyozom. 

– Az ütőfás mézeskalács készítésére gyermekeket is szoktál tanítani.

– Amikor a magyarországi szakiskolába jártam, a lakótársammal, Vecserek Ildikóval, akihez életre szóló barátság fűz, és akivel sokat kísérleteztünk a sütési technikákat illetően is, elmentünk vásározni. Ott megkérdezték tőlünk, hogy nem mutatnánk-e meg gyermekcsoportoknak is a „tudományunkat”. Azóta itthon is számos rendezvényen irányítottam ilyen foglalkozást, húsvétkor, mikuláskor és Maros-parti majálisokon is. Ugyanakkor a kecskeméti Bábakalács Bábszínház ütőfáinak egy részét is én faragtam. Mostanában pedig a Várkert Bazárba küldtem a formáimból.

– Tavaly három nagy elismerésben is részed volt, a Gránátalma díj és az Országos mesterségek és művészetek pályázat első díja mellett a miskolci Virágzó népművészet kiállításon is első lettél. Mégis úgy érzem, a legtöbbet a Népművészet Ifjú Mestere díj jelentette számodra.

– Igen, azóta legyőzhetetlen vagyok.

– Mit tervezel 2017-re?

– Kicsit visszahúzódnék a faragáshoz, a formák fejlesztéséhez. Szeretném ugyanakkor levédetni a mézeskalácsformáimat. Nem tudok belőlük eleget készíteni, de azt szeretném, hogy aki akar, dolgozhasson velük, úgy, hogy közben azt is tudja, honnan származnak. Nem múzeumoknak, kiállítótereknek, hanem elsősorban az életnek szeretnék adni magamból valamit.