Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-03-06 15:57:28
Az emlődaganatokra szakosodott orvosnővel való találkozás felidézésének a végére értem, amikor fülsértő zörgés után betolták a kórterembe a szomszédos ágyban fekvő asszonyt. Miközben a beteghordozók az ágyára emelték, fájdalmasan nyögött, majd félig még önkívületi állapotban mintha az orvoshoz beszélt volna, ismételten megkérdezte, hogy a daganatot kivették-e a gyomrából. Korábban elmondta, hogy többször megműtötték, s ezúttal a kibomlott hasfal miatt utalták be, mivel a sérve kétszer is kizárult. Arra kérte az orvost, ha már műtik, a gyorsan növő daganatot is távolítsák el, de mint később kiderült, csak a hasfalat erősítették meg egy hálóval. Ezt a műtét után még nem tudta, s az újraélesztő szobában sem közölték vele, amikor az altatásból néhány percre magához tért. Amikor a kórteremben felébredt, csövek lógtak ki belőle. Fájdalmas nyögdécselését hallva a reggel megműtött hölgy is csatlakozott hozzá, s egy ideig kórusban sóhajtoztak, jajgattak, imádkoztak keservesen. Bár nagyon sajnáltam őket, próbáltam befele figyelni, hogy saját aggodalmaim, ijedtségem csillapítani tudjam. Amikor a frissen műtött asszony kinyitotta a szemét, megkérdeztem, hogy van-e szüksége valamire. Intett a fejében, hogy nincs, egyébként látszott is, hogy az éjjeliszekrényére gondosan előkészített mindent.
Amikor néhány percre elcsendesültek, a folyton telefonáló asszisztensnő szólt be, hogy a harmadik ágyban szinte észrevétlenül fekvő nő induljon a műtőbe, hogy méhdaganatából biopsziát vegyenek. Az ottmaradtak egyenletes szuszogását hallva újra a múltba kalandoztam. A diagnózis megállapítása után fél évvel jelentkeztem felülvizsgálatra. A mellemben a csomók változatlanok voltak, ahogy a következő ellenőrzések során is. Amikor negyedik alkalommal sem észlelt semmi változást, a doktornő megcsóválta a fejét, és azt mondta, jobb lesz, ha megműtenek. Át is küldött a sebészhez, aki a másik ajtón éppen kilépett a rendelőből, amikor én beléptem. Úgy látszik, megbízott a doktornő véleményében, így csak az asszisztensnővel egyeztettük a műtét időpontját. Az emlékezés végére érve hangosan korgott a gyomrom, amikor pontosan egy órakor szóltak, hogy mehetek a folyosó végén levő műtő előcsarnokába, ahol szólítani fognak. Korábbi balekségemből okulva frottírkabátom zsebébe tettem a két borítékot, amit a sebésznek szántam, s egy zsebkendőt is csúsztattam melléje. A műtő hűvös előcsarnokában, ahol szabályosan fázni kezdtem, már nem is az operáció miatt izgultam a legjobban, hanem azért, hogy sikerül-e átadni a két borítékot. Félórányi várakozás után végre találkozhattam a magas, negyvenes éveiben járó sebészorvossal, s a borítékot is a zsebébe csúsztattam. Bent az altatóorvossal is könnyen ment minden, amitől megnyugodtam. Levetkőztem, s mintha egy székbe ültem volna, az altatóorvos a vénámba szúrta az injekciót, amitől másodperceken belül eltűnt a szemem elől a körülöttem álló három ember, s a műtő fémes, zöldes csillogása is odalett.