A mutatvány

• 2014-09-09 15:51:43

• Nagy Székely Ildikó

A közeli forrásnál gyülekező gyerekek azonnal észrevettek, és egy hosszú copfos, sovány kislány máris kivált a csapatból, hogy odaszaladjon hozzánk.

Fekete bőrű, hat-hét éves gyerekek várakoztak az esti csendben fénylő Iza-parton. Egy kedves ismerősömmel jártam Máramarosszigeten, gyermekkora színtereit mutatta sorra, és a hajdani légiriadók idején menedéket nyújtó, békés szépségét azóta is megőrzött Malomkertet érintve a folyót átszelő, ingatag hídon is átkeltünk. A közeli forrásnál gyülekező gyerekek azonnal észrevettek, és egy hosszú copfos, sovány kislány máris kivált a csapatból, hogy odaszaladjon hozzánk.

– Kérem szépen, ad egy lejt? – kezdte éneklő hangon, mint az iskolai ünnepségeken verset szavaló kisdiákok. Pár perc múlva a többiek is odaértek, és egymás után visszhangozták a leányka szavait.

– Ilonkának hívnak, hétéves vagyok – mutatkozott be kérésünkre első üdvözlőnk, aztán hirtelen gondolt egyet, és felkapaszkodott a híd végénél feszülő kötélre. Gyakorlott mozdulatokkal indult el a magasban, mintha csak valami játszótéri mászókán mutatványozna, aztán visszalóbálta magát pályája elejére. Landolás után megismételte a kezdeti kérést, ugyanazzal a hangsúllyal, mint korábban. Miután kívánsága teljesült, készségesen beszédbe is elegyedett velünk.

– Öten vagyunk testvérek. De a nővéreim nem laknak nálunk, ők már férjhez mentek, ritkán látom őket. A két fiútestvérem lakik velünk, és az unokaöcsém – mutatott a közelben tébláboló, maszatos, kerek arcú fiúcskára. – Itt lakunk, nem messze. Éppen vízért jöttünk. Ilyenkor, este szoktunk.

– Jársz iskolába?

– Nem, még nem. Azt mondta a mamám, hogy aztán majd fogok. De nem várom.

– Miért nem?

– Nem tudom. Csak.

– Óvodába jártál?

– Nem. Otthon szoktam segíteni mamának, sepregetek is, ha kell, megyek vele vasat, papírt gyűjteni. Ha elfárad, én is húzom a szekeret.

– Nagymamátokkal laktok?

– Igen, mamánkkal.

– A szüleitek?

– Apukám egy másik országban dolgozik. Azt hiszem, „Franciában”. Már rég elment, nem is tudom, mióta. De mikor jön, majd hoz csokit, és minden jót. Mindig szokott hozni. És felvesz a nyakába, úgy forog velem.

– Édesanyátok?

– Ő most kórházban van, beteg. Sokat köhög, az a baj. Meg szoktuk látogatni. Már várom, hogy jöjjön haza.

– Játszani mit szoktál?

– Van egy babám, anyukámtól kaptam. Őt szoktam öltöztetni, vetkőztetni. A többiekkel meg jövünk ide fogócskázni, bújócskázni. Az erdőbe is fel-felmegyünk – mutatott az előttünk magasló, gazdagzöld Szalavánra.

Közben az unokaöcs is „megjárja” magát a kötélpályán, útja végén reménykedve néz ránk, a lejt várja. Aztán a biztonság kedvéért a „mondókát” is elismétli.

– Igaz, hogy ügyes vagyok? – szólal meg újra a kislány. – Sokszor jönnek erre idegenek, és mindig megdicsérnek. Ha még egyszer felmászok, ad még egy lejt? – kérdi hirtelen, mint akinek csak most jutott eszébe, hogy visszatapsoltassa magát, és bátran a szemembe néz.

Lemenőben a nap, mikor elköszönünk. Ilonka gondosan befont fekete copfjai újra a levegőben röpködnek az esőtől duzzadt, barna folyóvíz fölött. Most csak úgy, a maga örömére indul el újra a magasban, és mivel nincs kitől jutalmat várni a produkcióért, ráérősen, hosszú perceken át himbálózik ég és föld között.