Marosvásárhely 1989 óta frontváros. Többé-kevésbé csendes etnikai harc színtere immár több mint 20 éve, amelyet mind a magyar, mind román részről, jól kiszámított alkalmakkor adagolva éltetnek a politikai erők.
Marosvásárhely 1989 óta frontváros. Többé-kevésbé csendes etnikai harc színtere immár több mint 20 éve, amelyet mind a magyar, mind román részről, jól kiszámított alkalmakkor adagolva éltetnek a politikai erők. Mert az emberekkel, a hajdanában, a régi rendszerben egymásnak tojást és étolajt kölcsönző román és magyar szomszédokkal alapjában véve nem volt és nincs is gond. Csak hát az 1990. márciusi események szelleme azóta valahogy mindegyre előjön, és igencsak megmérgezte a nincstelenség szolidaritását. Kár. Mert bár ennek a csatának volt(ak) nyertesei, a háborút hosszú távon mindkét fél – a marosvásárhelyi lakosok – elvesztették. Nem jöttek vállalkozók, a város megrekedt gazdaságilag és mentalitásban is. Az etnikai feszültség fenntartása, szítása aztán államérdek lett, hogy az országlási útkeresés kudarcaival küzdő politikai réteg tehetetlenségét leplezzék.
Meguntam, hogy egy olyan városban kell élnem, ahol ha valami történik, elmozdul és véleményt fogalmazok meg róla, akkor mindjárt besorolnak valahová, valamelyik táborba. Meguntam azt, hogy a fametszéstől, -kivágástól, a szoborállításokon, az épületfelújításon át az építkezésekig, a kivitelezetlenül maradt tervekig azt kell osztani, szorozni, hogy az a román vagy magyar (helyi és központi) politikai erők sikere, kudarca. Meguntam, hogy a haladást olyanok gátolják, akik folyton a múltba kapaszkodnak, és nem akarnak előretekinteni, folyton a sárdobálással szítják azt az ellentétet, ami miatt több mint két évtizede mocsárban taposunk. Emiatt Marosvásárhely csigalassúsággal fejlődik. Ez a város rákfenéje. A megoldás pedig nem az elköltözés, a kivándorlás, hanem a közös összefogás a szellemidézők ellen.
Lássuk a példákat! Még Fodor Imre polgármestersége idejében a város vezetősége hozzáfogott a Víkendtelep felújításához. Aztán leálltak a munkálatok, mert kiderült, hogy gondok akadtak az építkezés körül. Váltás történt a város élén. Folytatódott a kivitelezés és befejeződött. Aztán jöttek a hangok, visszhangok: ez már nem a régi, ez nem Marosvásárhely. Elcsitultak: ma a környékbeli megyékből is jönnek ide, egyik legnépszerűbb kikapcsolódást nyújtó hely, románoké és magyaroké egyaránt. Somostető, ahol tiltakozással, hercehurcával, engedélyeztetési vita közepette végzett felújítási munkálatok, játszótér-kialakítás volt. Elkészült. A létesítményt naponta több százan használják, románok és magyarok. Persze, nem kell feladni, ami a miénk, a Marosvásárhely (magyar) jellegzetességét, történelmi arculatát. Csak hát tisztában kellene lenni azzal is, hogy egy város olyan, mint egy élő szervezet, amely fejlődik, alakul, él a kor követelményeinek, ízlésének megfelelően. A korábbi példát folytathatnánk az állatkert, a Színház tér és más hasonló helyszínek felújításával kapcsolatban felmerült diskurzussal. Természetesen lehet és kell is vitatkozni az említett létesítmények kivitelezésének szakmai megoldásain, mert a kulturális beágyazottság miatt különbözőek az ízlések, az ötletek, a meglátások stb. De túl kell végre lépnünk azon, hogy ezek magyar vagy román érzelmi megközelítésűek. Nem ez a lényeg! Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nyilvános viták mögött tulajdonképpen az áll, hogy milyen érdekcsoporthoz tartozó vállalkozók kapják meg ezeket a munkálatokat. És ebben a látszólag ellentáborba tartozó felek (néha) megegyeznek vagy nem, és ez váltja ki az újabb konfliktust. Pedig meg kell, hogy egyezzenek, mert ez a konszenzus a „béke” kulcsa. Az is nyilvánvaló, hogy a város különböző pontjain kihelyezett szalagreklámokon továbbra is látszatharmóniát hirdető polgármesternek és a holdudvarának sem igazán érdeke a megbékélés. Erre jó a kétnyelvű feliratok kihelyezése körül fenntartott konfliktus. Mert törvény van, csak alkalmazni kellene. Azért nem teszi a polgármesteri hivatal – említett érdekcsoportosulása –, mert ez is része az 1990 óta uralkodó adok-kapok játéknak. Egyik adu a kezükben. A marosvásárhelyi tanácsban a sarkalatos kérdésekben évek óta csak úgy születik döntés, ha egyik fél (magyar és román – ez már nem politikai pártállás kérdése) ad, illetve kap valamit. Emlékeztetőül: csak úgy lesz Sütő-emlékmű, ha állhat Aurel Filimon mellszobra stb. Ha már nem lett digitális város, akkor legyen emeletes parkoló a Kultúrpalota mögött (jeleztük, hogy kik állnak a beruházás mögött). A város bizonyos tereiről, helyeiről való etnikai kiszorítósdi rég nem arról szól, hogy miként jelenítünk meg szimbólumokat vagy nem, – az aktuális példával élve – román mintákkal díszítjük vagy sem a Rákóczi-lépcsőt, hanem az, hogy a kevés közpénzt hova és milyen vállalkozásokhoz irányítsák a döntéshozók, ahova aztán visszatér. Távolról sem az a kérdés, hogy a katolikus gimnázium magyar lesz vagy sem, hogy összedől-e a jelenlegi Művészeti Líceumnak otthont adó hajdani zárda, marad vagy lebontják az egykori zsidó iskolát (Európa Gimnázium), hanem az a fontos, hogy ki épít? Nem a múlt megőrzése, hanem a jövő építése a lényeg. Jöjjön erre egy aktuális példa: évek óta üresen áll egy félig megépített sportkomplexum, amelyet azért nem fejeznek be, mert elfogyott a pénz, s nem tudják eldönteni a politikusok, hogy kié legyen a homlokzati koszorú kihelyezésének dicsősége. A minap városunkban járt Szabo Gabriela sportminiszter, aki meglátogatta a félig felhúzott, vitatott sportlétesítményt, hogy a folytatásról tárgyaljon. Két politikussal, külön-külön, pedig az érdek ugyanaz. Marosvásárhelyi átok?
Egy másik időszerű példa: a vár folyamatosan zajló felújítása, bármennyire is hihetetlennek tűnik egyeseknek, szakszerűen, a magyarok múltjáról tanúskodó régészeti leletek megmentésével, konzerválásával, érvényesítésével történt és történik. Még a vitatott új kupola is azt a célt szolgálja, hogy a várnak idegenforgalmi (gazdasági) haszna legyen. A terv szerint rég be kellett volna fejezni a munkálatokat, mégis – a különböző látszatnyilatkozatok ellenére – azért késnek az átadással, mert el kell osztani azt, hogy ki fogja működtetni a vendéglátó helyiségeket, ki költözik be a várba, kié lesz a gazdasági haszon? Mert ez a lényeg: akié a pénz, azé a hatalom! Az a közösség megerősödhet, előretekinthet. Miért nem szabadulunk meg végre 1990 márciusának átkától, és keressük azt, hogy végre úgy építkezzünk ebben a városban, hogy mindenki nyerjen belőle: a politikusok, a vállalkozók, a magyar és román lakosok egyaránt? Elegem van ebből az állandó múltba kapaszkodó sárdobálásból, ami földhöz ragaszt! Nézzünk már előre!
