Műkincsek egykori otthonában

Gyűjtőként a magyar „aranykorban”

Remekművek és élettörténetek izgalmas összefonódásáról, a magyar műgyűjtés aranykoráról és hanyatlásáról, a világban szétszórt kincsek rejtélyes – sok esetben máig feltáratlan – utóéletéről is hallhatott a marosvásárhelyi Kultúrpalota Kistermének kisszámú, de annál érdeklődőbb közönsége a Maros Megyei Múzeum október 17-i, péntek délutáni művészettörténeti estjén. A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal együttműködésben szervezett együttléten két neves magyarországi művészettörténész – Molnos Péter és Barki Gergely – kalauzolta a nagyérdeműt a múlt század első évtizedébe.

A rendezvény házigazdájaként Oniga Erika, a megyei múzeum művészettörténésze, muzeológusa Molnos Péter Elveszett örökség című kötetét ajánlotta a jelenlevők figyelmébe, majd át is adta a szót az előadónak, aki a magyarországi műgyűjtésnek a 19. század végétől az 1910-es évek végéig terjedő fénykorának öt központi figuráját, a legnagyobbakat mutatta be sztorikban (is) gazdag értekezésében.

A példakép

Elsőként ifj. Andrássy Gyula gróf (1860–1929), a nagy tudású mintaadó példás életébe és pazar élettereibe nyerhetett betekintést a hallgatóság. Ezt megelőzően az előadó a virágzó kor hátterét körvonalazta.

A kiegyezés után óriási gazdasági fejlődés kezdődött Magyarországon, hatalmas vagyonok halmozódtak fel egy-egy család, illetve vállalkozás, főként a zsidó nagypolgárok kezében. Köreikben jelentkezett egy asszimilációs igény, hasonlítani akartak az arisztokráciára, és ennek velejárója volt, hogy jelentős műgyűjteményeket hoztak létre. Ezen a téren a stafétát az arisztokráciától a városi zsidó polgárság kezébe ifj. Andrássy Gyula gróf adta át, aki társadalmi rétege utolsó mohikánjának tekinthető. 

– Az ő gyűjteménye nem annyira jelentős, inkább a mintaadó szerepe fantasztikus, hiszen őt tekintette követendő példának minden gyűjtő – emelte ki a művészettörténész. Ifj. Andrássy Gyula a kor számos publikációjában, például a Vasárnapi Újságban tárta nyilvánosság elé kincseit, sőt szervezett látogatásoknak is teret adott budapesti Fő utca 11. szám alatti palotájában. Akkoriban egyébként ez nem volt meglepő, a gyűjtők ugyanis gyakran feltárták otthonaikat az érdeklődők előtt, mivel gyűjteményeik bemutatását kultúrmissziónak, közösségi feladatnak tekintették. A gyűjtőszenvedélynek időnként még politikai karrierjét is alárendelő Andrássy tulajdonában levő festmények – amelyeknek reprodukcióiból az előadó jó párat kivetített – négy nemzedék gyűjtőmunkáját dicsérték, ezek között található az apai örökségként kapott Rembrandt-önarckép is, amelyről jóval később derült ki, hogy nem eredeti. De Munkácsy-, Turner-, Jules Bastien-, Gustave Courbet-műveket is megcsodálhattunk a pompás enteriőrökben – amelyekben az értő és éles szem a füles fotel alját megrágcsáló vadászkutya „alkotását” is felfedezheti –, ezeknek a műremekeknek a festői rendezetlenségében azonban még nyoma sincs a múzeumi tudatosságnak.

A motiváló erő

Hasonlóan spontán elrendezésű báró Kohner Adolf (1866–1937) műtárgyvilága, a festmények között azonban, akárcsak Andrássynál, megvan az összecsendülés színben, stílusban, korban – hangzott el a továbbiakban. Molnos Péter elárulta: e miatt a gyűjtő miatt kezdett foglalkozni ezzel a tematikával, a Zafír Dezső műgyűjtőnél látott Kohner-kartotékok – amelyek a család címerét, a szóban forgó kép adatait, valamint a reprodukcióval és a kiállítással kapcsolatos adatokat is tartalmazták – számos kérdést vetettek fel benne a képek utóéletét illetően. A Kohner élettereit megjelenítő fotók között a műalkotások „nagyágyúit” felvonultató sárga zeneszalon is felvillant, ami minőségileg az egyik legtöményebb enteriőrnek számít a magyar művészettörténetben. Az első világháború kitörése után egyébként, amikor a párizsi műkincspiac bezárult, Kohner a Berlinből beszerezhető kis bronzszobrokra tért át, emellett avantgárd német festők műveiből is vásárolt.  

Sorsdöntő találkozás egy bankban

A műkincsek szerelmeseinek sorából nem hiányozhatott a kenyerét korábban kávéházi énekesként kereső, ösztönös zseninek tekinthető Nemes Marcell (1866–1930), minden idők legnagyobb magyar műgyűjtője, aki soha nem sajátított el idegen nyelveket, mégis a legismertebb külföldi műkereskedőkkel bonyolított le fontos tárgyalásokat. Nemes Marcell kincsei között a Rippl-Rónai József által festett önarcképét is láthattuk, majd az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy az El Greco-, Cézanne-, Rembrandt- és van Gogh-remekművek mellett Nemes minden mást is hajlandó volt megvásárolni, Ferenc József orchideagyűjteményétől a szőnyegekig.

A műgyűjtő – az előadáson negyedikként bemutatott – báró Herczog Mór Lipótnak (1869–1934) köszönhette felemelkedését. A legenda szerint a pénzszűkében levő férfi éppen akkor könyörgött hitelért egy bankban, amikor ugyanott Herczog ahhoz kért tanácsot, hogy mibe fektesse be a számlájára havonta befolyó hatalmas összeget. A bankárok összehozták őket, és ebből a találkozásból egy húszéves barátság született, aminek jelentős anyagi vonzata is volt. Herczog Mór Lipót Andrássy úti palotájában ifj. Andrássy Gyula gróf és báró Kohner Adolf élettereitől eltérően múzeumi jelleget ölt a műkincsekkel berendezett dolgozószoba, a képek alsó része például egyeztetve van. 

Hamisítványok, kedvezőtlen cserék 

A műgyűjtők már abban az időben is belefutottak hamisítványokba – tudtuk meg Molnos Pétertől –, ez a Herczog tulajdonában lévő egyik Goya-képről, Nemes Marcell öt van Gogh-képe közül pedig kettőről derült ki.

A legjelentősebb magyar műgyűjtők bemutatója a festőművészként is ismert báró Hatvany Ferenccel (1881–1958) zárult. Hatvany vagyonát apja, a magyar cukoripar legnagyobb alakja alapozta meg, a gyűjtő ebből a havi „kiosztásban” kapott örökségből rendszerint Párizsban vásárolta meg a saját művészi ideáljainak megfelelő alkotásokat. A tulajdonában volt Cézanne Csendélet almákkal című festménye is, amit – akárcsak egy rendkívül értékes Renior-művet – elcserélt egy másik képre, erre utóbb élete nagy tévedéseként emlékezett vissza.

Molnos Péter értekezése végén kiemelte, hogy bár a múlt századi történelem drámai mozzanatai – többek között a holokauszt és a szovjet úgynevezett műtárgy-szerzeményezés – folytán a magyar műkincsek nagy része „szétgurult” a világ szerencsésebb részeiben, zömében Amerikában, amikor művészettörténettel kezdett foglalkozni, úgy érezte, az ő feladata, hogy ezeket a „titkos ügynököket” megkeresse.

– Ha összefoglaljuk egy kötetbe, és így a világ elé tárjuk őket, akkor egy kicsit újra közünk lesz hozzájuk – tette hozzá az előadó, aki tudatosítani szeretné az érdeklődőkben, hogy bár ezek a remekművek már nincsenek Magyarországon, egykor ott voltak, tehát a magyar kultúra erejét jelzik.

Ez a szándék valósul meg a művészettörténész Megtalált képek című, tavaly kiadott művében, ami Oniga Erika reményei szerint az elkövetkezőkben egy újabb művészettörténeti est témája lehet, a Kultúrpalota közönségének örömére.

Levélsorok közt egy vándortárlat színfoltjai

A rendezvény második felében Barki Gergely művészettörténész az Új magyar festők 1909-es, háromállomásos – Kolozsvárt, Nagyváradot és Aradot érintő – vándorkiállításáról értekezett. A preavantgárd alkotói csoport, A Nyolcak létrejöttét megalapozó vidéki turné eddig elkerülte a művészettörténet-írás figyelmét – tudtuk meg az előadótól, aki részletgazdagon idézte fel az ötletgazda Bölöni György műkritikus, Ady Endre barátjának alakját. Bölöni a múlt század első felének egy olyan entellektüelje volt, aki egy párizsi műteremházba költözve ismerkedett meg a kor fiatal tehetségeivel, köztük számos magyar festővel. A vándortárlat megszervezésében az anyagi haszon motiválta, számításai azonban nem jöttek be, így a Herkulesfürdőre, Temesvárra, Szegedre, valamint Debrecenbe tervezett kiállítások elmaradtak.   

Bár a megtartott tárlatoknak egyetlen katalógusa sem ismert, Barki Gergely előadásában megpróbálta rekonstruálni a három helyszínen nyilvánosság elé tárt műveket, többek között Rippl-Rónai József, a Nyolcak tagjai és a nagybányai rebellis nemzedék, a „neósok” alkotásait. A hallgatóság számára is igen érdekfeszítő kísérletben korabeli levelek voltak a fő segítőtársak, például a Rippl-Rónai Józsefhez írt sorok, amelyek tanúskodnak arról, hogy milyen képeket válogathatott ki Bölöni György az alkotó műterméből. A „Kövérke kis meztelen nő egy nagy víz mellett” leírás például minden bizonnyal Rippl-Rónai Akt teraszon című festményére utal – tudtuk meg az előadótól. A Nyolcak csoportból Barki Gergely Czóbel Bélára, a depressziós Czigány Dezsőre, a vándorkiállítás idején még suhancnak számító Berény Róbertre és Tihanyi Lajosra tért ki részletesebben. Az izgalmas történetekkel teleszőtt előadás végén a művészettörténész így összegzett: még nincs kész teljesen a rekonstrukció, de ha az egykori vándortárlat eddig beazonosított képeiből készülne egy kiállítás, már az sziporkázó lenne.