Csütörtöki kimenő
Még a múlt heti jegyzetemben említettem, hogy Németországban fordultunk elő. Manapság nem szoktak Németországból/-ról útijegyzeteket közölni, mert hisz itt van a közelben, oda az emberek rokonlátogatni, gyermeket és öreget pesztrálni, dolgozni mennek, és tanulni, de az ösztöndíjak is inkább az angolszász világba szólnak, húznak. A divatos helyek a Maldív-szigetek, Thaiföld és Malajzia, meg mit tudom én, az Antarktisz. Van, aki Thajföldre azért utazik el – ma már megengedheti magának az is, aki Székelyvarságon milliomos –, hogy olcsón speciális kiskosztümöt csináltasson az esti marhaetetéshez, istálló-kiganézáshoz. Sőt a Hold is célpont. Bár én inkább azt mondom, jobb ma egy Holdnál százhúsz hold – egy tagban.
Mi pedig, európai nézőpontú kívánkozásból, München mellett adtuk le voksunkat. Kilóinkat nem, azok csak gyarapodtak a bőséges kínálat mián. Mert, miként azt már többször volt szerencsém kilehelni, leginkább Európát szeretnők megismerni utazások árán. Mégiscsak ez az otthonunk, és bár egyre több vonásában igyekeznek őt („Európát, a büszke nőt”) meghamisítani, elidegeníteni identitásától, még mindig nagyon vonzó számunkra, kelet-közép-európai csavargók számára.
München számos vonatkozásban közel áll hozzánk. 19. századi és XX. század eleji festőink, szobrászaink ott tanultak jó műhelyekben, érdekes mesterektől alapos technikát, ecsetkezelést, bár az iskolát, a stílust, az ábrázolásmódot meghaladta, túllépte Párizs, mégsem lehetünk meg nélküle. Gondolj csak Munkácsyra.
És a Szabad Európa talán elhanyagolható? Egész nemzedék, egy sor kelet-európai alattvaló tanult meg kételkedni az uralkodó eszmék hitelében és rendszererényeiben. És igazán csak ott hallottál jó zenéket, bármilyen rossz volt a vétel. Bárhogyan zavarták a Beatleseket és Rollig Stonesékat. Egyszer régen, mikor levették rólunk a szájkosarat, és kimehettünk ugatni Nyugatra, elvetődtem Münchenbe is. Az Angol parkban ott volt előttem a tiltott rádió stúdióépülete, és én egy nagy korsó sörrel a kezemben a gyepre telepedtem, és szemléltem a park és a város zajló panorámáját. Egy-két éjszakát aludtunk egy panelnegyedben, ahol az utcákat a német gondolkodókról nevezték el. Mi a Marx Károly (bocs., Karl Marx) utcában szálltunk meg, feleségem rokonainál, akik akkoriban emigráltak frissiben a bukaresti tévétől. Előzőleg a rokon férfitól három felesége szökött Németországba, és nem egy gyártásvezető, szerkesztő kérte P.-t, hogy vegye őt feleségül, mert akkor ők is kijutnak vágyaik honába.
München ismerős volt a történelemből, de főleg a képeslapokról, hiszen mindenki ugyanazt a három–öt alaplátványosságot küldte el, és az üdvözlő szavakban sem volt nagy különbség a levélírók között. A gyűjteményben mind ott vannak ma is. Persze a csapdába magunk is beleestünk, ugyanis ugyanazokat a műemlékeket, utcákat, tereket, régi-új városházát, Frauenkirchét tekintettük meg, ettünk óriáskiflit, vásároltunk százféle csokidrazsét, gumicukrot és egyéb emberi haszontalanságot. Ugyanúgy megfogott a város hangulata, élni vágyása. A tisztaság, a jó közlekedés.
No de nem laktunk odabenn a cityben. S-bahnnal, azaz gyorsvasúttal harminc kilométerre kocsikáztunk ki naponta egy kedves bajor kisvárosba, Wolfratshausenbe. (Magyarul Farkastanácsháza, de helyi erdélyieknek Farkaslaka is megteszi.) Ez az Isar egyik mellékfolyójára települt városka alig 10-20 ezer lakossal éppen vakációzott, mert november elseje, majd harmadika volt, s ezek arrafelé munkaszüneti napokat jelentettek. Aranyló ősz volt, az emberek a városban és a vízparton sétáltak, a késő gótikus templom falába befalazták a régi faragott sírkőlapokat, és a biciklijéről lekászálódó plébánost laudeturral köszöntöttem, ahogy egykor Lestyán bácsitól hallottam, mikor felkereste a tanári lakások egyikében lakó egyetlen vásárhelyi akadémikus (akkoriban csak egy volt, de az igazi) családját, nehéz betegségben fekvő asszonyát. Csudálkozott is eléggé, de latinul felelt. Gondolhatta, hogy valami agg kriptaszökevény vagyok, aki máig sem tud megbékélni az anyanyelvi misézéssel. (Azért ne tessék engem a klerikális reakció kalitkájába zárni.)
Németországi barátaink, akik köztünk éltek jó darabig, majd innen telepedtek ki jó négy évtizeddel ezelőtt, beilleszkedtek tanárként, muzsikusként az ottani világba, otthon vannak, de azért nem akarnak és nem is tudnak szakítani a magyar kultúrával sem. Hazajárnak. Éjjeliszekrényükön magyar, német és angol nyelvű könyveket láttam. A polc is nemzetközi. És hiszik, hogy odakinn csak az boldogulhat, aki dolgozni akar. Sok mindent nem szívlelnek. És bizakodásuk, optimizmusuk is csökkenő, a frissen befogadottak nagy száma és makranca láttán.
Joggal, jogtalanul? Nem tudok rá egyértelmű választ. Valószínűleg ők sem.
