Gidófalvi Józsefet és Klárát fél évszázad köti össze. A székelykakasdi házaspár egységében a halk szavú, kedves arcú Klára a biztonságot nyújtó hátország, József pedig a mindig előretekintő, gondos útmutató, akinek hetvenes évei derekán is maradt energiája a mindennapokat megszépítő gesztusokra. A maroskeresztúri községnapok után kettejük szószólójaként telefonos üzenetben köszönte meg a polgármester asszonynak az aranylakodalmasok tiszteletére szervezett ünnepséget, és ottjártunkkor közös történetük felidézésében is készséggel vállalta a főszerepet.
– Mindketten Kakasdon születtünk, az őseink is mind idevalósiak. Édesanyám három fiút hozott a világra, én voltam a legidősebb. 1955-ben Meggyesfalván végeztem az iskolát, akkoriban hét osztályt jártunk. Mozdonyvezetőnek szerettem volna továbbtanulni, de másként alakult. 1958-ban már a konzervgyárban dolgoztam mint targoncavezető. Aztán jött a katonaság, két évet és két hónapot tartott a szolgálat. Leszerelés után visszamentem a konzervgyárba, árubeszerző sofőrként folytattam a munkát.
– A feleségével hogyan ismerkedtek meg?
– Ő volt a legszebb lány a faluban, azóta is az maradt – mosolyodott el az ősz hajú férfi. – Másfél évet udvaroltam neki. 1969 augusztusában adtak össze minket a református templomban.
– Hogy kezdődött a közös életük?
– Az alapoktól indultunk. A házunk részben már fel volt építve, azt bővítgettük. Kezdetben csak egy konyhaszekrényünk és egy gyümölcsösládánk volt, de szép lassan gyarapodni kezdtünk. 1970-ben aztán megszületett a fiunk. Addig a hússzállítóval jártam az országot, de amikor már itt volt a család, le kellett szállnom a nagykocsiról. Személygépkocsin dolgoztam tovább a konzervgyár igazgatójának sofőrjeként. Először Póti Géza, majd 12 éven át Király Károly volt a főnököm.
– 1975-ben én is bekerültem a konzervgyárba – vette át a szót Klára. – A gyümölcsszekción dolgoztam tizennyolc éven át, 1993-ig. Amikor elkezdődtek a leépítések, nekem is menni kellett. Kár volt azért a gyárért, amíg jól működött, minden termékét csak dicsérték az emberek.
– Hogyan élték meg az 1989-es változást?
– Azokon az emlékezetes napokon ott álltam Király Károly mögött Marosvásárhely főterén. Nehéz idők voltak, de megúsztuk. Amit akkor átéltem, magammal viszem. Csak én tudok róla és a Fennvaló – mondta József, majd újra a feleségének adta át a szót.
– A rendszerváltás után visszaadták a földeket, annak nagyon örültünk. A férjem, amikor délután 4 órakor hazajött a gyárból, ment is a mezőre kapálni. Persze, én is segítettem. Egészen a múlt évig végeztük együtt ezt a munkát.
– Most már letelt az erre szánt idő, nem bírjuk fizikailag, azért hagytuk félbe – szólalt meg újra a családfő, akit arról is megkérdeztünk, mi a titka annak, hogy párjával ötven éven át kitartottak egymás mellett.
– Az összeállás szép dolog, és amíg tart a szerelem, minden könnyűnek látszik. Amikor az lejár, akkor jön a neheze. Nálunk ez másként volt, az igazi szeretet ugyanis csak akkor kezdődött. Összezörrenések, persze, minden kapcsolatban vannak, hiszen úgy nem lehet mosogatni, hogy ne legyen zaj a konyhában, de a lényeg, hogy az egymás iránti érzelmek minden esetben megmaradjanak. Ha a szeretet megvan, sok minden más magától bejön.
– Milyen kedvenc közös időtöltéseik voltak, vannak? – tudakoltam. Újra József mesélt.
– Régebb sokat jártunk kirándulni. A nyolcvanas évek elején sikerült autót vásárolnunk, azzal mentünk a kedvenc fürdőhelyünkre, a Szilágysomlyó melletti Bagosra. Emellett minden színdarabot, néptáncelőadást megnéztünk. Sok egyéb mellett ezek az élmények is összekötöttek. Az utóbbi években a legnagyobb szórakozást az unokák jelentik. A lányunokánkat, aki idén jutott be a gyógyszerészeti egyetemre, kiskorában mindig én hordtam az óvodába. A fiúunokánk 2012-ben született, most kezdi az iskolát. A fiamék itt laknak az első házban, így bőven ki tudjuk venni a részünket a fiatalok társaságából. Közben reggeltől estig megy a rádió, az asszony a belső szobában tévézik. Számomra az újságolvasás a nap elmaradhatatlan része. Mindig ebéd után szoktam kézbe venni a Népújságot, behúzódom a sarokba, a kanapéra, és sorra veszem a cikkeket. A szórakozás mellett, persze, mindkettőnknek megvan a maga munkája, teszünk-veszünk a ház körül, rendezzük a kertet, a majorságot.
Beszélgetésünk végén a legszebb közös emlékképekről érdeklődtem.
– A fiunk születése előtti éjszakán Ákosfalváról jöttem haza, nagykocsival hoztuk a borsót. A feleségem szólt, hogy be kellene menni a kórházba, indultunk is azonnal. Reggelre megvolt a legény – ragyogott fel vendéglátónk arca, aztán egy másik mozaikdarabot húzott elő az időtarsolyból. –1974-ben egy barátunkkal sikerült eljutnunk Magyarországra. Én 1941-ben, a magyar világban születtem, ezért jelentett számomra olyan sokat ez az utazás. Miután átléptük a határt, az első parkolónál szóltam a barátomnak, hogy húzzon félre, aztán kiszálltam az autóból, letérdeltem, és megcsókoltam a földet. A későbbiekben az unokák érkezése jelentette számunkra a legnagyobb boldogságot, most meg annak örvendünk, hogy a fiatalok jól vannak. Ami pedig minket illet, ha ennyi ideig kitartottunk, biztos, hogy ezután is egymás mellett maradunk, amíg a Fennvaló megengedi.
