Morzsák
2014-05-06 15:11:50
- Nagy Székely Ildikó
Géza szürke volt és minden mozdulatában lassú, mint a padja körül sütkérező galambok. Gyűrött tenyeréből kenyérmorzsát eregetett a porba.
Géza szürke volt és minden mozdulatában lassú, mint a padja körül sütkérező galambok. Gyűrött tenyeréből kenyérmorzsát eregetett a porba. Szárnyas társai az izgalom legkisebb jele nélkül fogadták az adományt, látszott, hogy nem ez az első együttlétük a meghatározhatatlan életkorú férfival. Az egyetemi évek alatt, újságárus szezonmunkás koromban találkoztam először vele. Egy pár piros korcsolyával a vállán ballagott a hőségben, és a standom előtt váratlanul megpihent. Megnézegetett pár színes magazint, aztán arról kezdett mesélni, hogy Alaszkába igyekszik, a rokonokhoz. Évek múlva a Vár sétányon villant fel újra, nagy, fehér kutyával üldögélt a szürkületben. Most pedig egy egészen más városrészen, madarak között. Féltem, hogy eltűnik, ha megszólítom, de ott maradt.
– Én ráérek, ha te is – emelte rám színtelen tekintetét, aztán kérésemre mesélni kezdett.
– Asztalos a szakmám, egész életemben csak a fával szerettem dolgozni. A feleségem értelmiségi volt. Nem részletezem, hogy milyen végzettségű, mert lehet, hogy sokan ráismernének. Villámszerelem volt a miénk, tudod, az a fajta, ami hirtelen jön, és aztán mintha nem is lett volna. Az az igazság, hogy sosem voltam elég jó neki. Pedig nem volt rossz életünk, nyaranta szakszervezeti jeggyel a tengerpartra is eljutottunk, még a konstancai delfináriumot is megmutattuk a két lányunknak. Színházba, moziba is szívesen elkísértem őket. De aztán minden megváltozott. Miután „Csáut” kilőtték, és megnyíltak a határok, a feleségem kitalálta, hogy látogassuk meg a budapesti unokahúga családját. Én úgy döntöttem, hogy inkább itthon maradok. Édesanyámnak akkoriban volt agyvérzése, nem hagyhattam magára a beszámíthatatlan apámmal. Az asszony és a gyerekek azonban elmentek, elvitte őket egy elegáns kirándulóbusz. Úgy volt, hogy három hétig maradnak kint, de aztán kaptam tőlük egy képeslapot, amiben az állt, hogy meghosszabbították a látogatást.
– Végül hazajöttek?
– Azóta is mind jönnek. Nekem mindig is különleges kapcsolatom volt anyámmal, a maga erejéből nevelt fel, apámtól csak pálinkabűzt és jó sok pofont kaptunk a nővéremmel. Nem volt erőm elszakadni tőle, még akkor sem, amikor ő már itthagyott. De akkor már úgyis késő lett volna, a feleségemtől kapott képeslapot ugyanis pár hónap múlva egy szép, hosszú levél követte, amiben értesített róla a kedves, hogy megismert valakit odaát, és válni akar.
– A lányaival mi lett?
– Biztos, hogy megtalálták a szerencséjüket, máskülönben ennyi idő alatt megkerestek volna. De nem haragszom egyikükre sem. Akkor még gyerekek voltak, nem lehetett könnyű nekik beilleszkedni abba a világba.
– Maga nem próbált új életet kezdeni?
– Próbálni próbáltam, csak nem jó irányban. Pálinkás- és vodkásüvegekkel vigasztalódtam. Egyre több és több kellett, és mind gyakrabban fordult elő, igaz, inkább hétvégenként, hogy nem tudtam, hol ébredek. Aztán kitettek a gyárból.
– Az ital miatt?
– Persze. A tömeges elbocsátások csak évek múlva következtek.
– Nem keresett újra munkát?
– Kicsúszott alólam a talaj. Csak az ital érdekelt, teljesen pénz nélkül maradtam, ráment a házunk is. Akkor bekérezkedtem a nővéremékhez, de ott sem volt sokáig maradásom, az élettársa nem bírta a szagomat. Miután kitettek, egy ideig az utcán éltem, többnyire koldulásból. Legtöbbször a temetőben kéregettem. Ott találkoztam az egyik gyerekkori barátom anyjával is. A hangjáról ismertem fel. Hazahívott magához, megvacsoráztatott. Elmesélte, hogy a fia Németországban él a családjával, és felajánlotta, hogy van egy üres szobája, ha gondolom, beköltözhetem oda, és még kosztot is ad, két feltétellel: ha többet nem iszom, és elmegyek vele vasárnaponként a templomba. Persze, mindent megígértem.
– Be is tudta tartani az ígéreteket?
– Nem volt könnyű, még mindig próbálkozom. Párszor már megfenyegetett a néni, hogy ha szeszes üveget lát a szobámban, szedhetem a sátorfámat, de aztán újra és újra megbocsátott. A templomba is elkísérgetem, pedig oda szívesebben járnék egyedül. Úgy esik ott nekem minden szó, mint ezeknek a madaraknak itt a morzsám. De nem szeretem, ha néznek, amikor eszem.
Esteledett, így elköszöntem. Beszélgetőtársam még maradt, kezében a maradék kenyérbéllel. Pedig a galambok már rég továbbrepültek.
