2022. december 6., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hajnalban hűvös van, délutánra már a harminc fokos meleg pattintja ki a nyárfák bimbóit, hogy a fehér pihe elborítsa a várost, a vizeket, a hűtőtornyok lamelláit, mindent.

Május végi tinikánikula. Még pattanásos, éretlen. Hajnalban hűvös van, délutánra már a harminc fokos meleg pattintja ki a nyárfák bimbóit, hogy a fehér pihe elborítsa a várost, a vizeket, a hűtőtornyok lamelláit, mindent.

Kocka Demeter, a halőr a Víkendtelep Hajó vendéglőjének teraszán üldögélt.

A Hajó a víz fölé, cölöpökre épült, hajó alakú faterasz és nem lenne igazi, ha nem kopott zöldre lenne festve. Demeter takarékossági megfontolásból négybe vágott papírszalvétával takarta le a söröskorsóját a nyárfaszösz ellen. Mindhiába, mert két korty között csak beszökött egy-egy vattapamacs, amit aztán vagy lenyelt, vagy kiköpött, de mivel kár a sörért, inkább lenyelte.

Régeni szöszös világos. Pilseni típusú.

A Hajót a parttal és a söntéssel összekötő recsegő pallón fehér inges pincérek billegették kopott tálcájukon a párás falú söröshálbákat a hűsölni vágyó, szomjas vendégek asztalaihoz. Az első igazi nagyüzemi nap.

Ekkor kapott kedvet Grófúr is egy pofa sörre.

Délelőtt szokott helyéről, a gát alatti betonfalról dobált a sekély kövezésbe, ahol kora tavasszal menyhalat is fogott, de ma a halak pöccentésre se méltatták, így hát beballagott a Víkendre és természetesen a Hajót pécézte ki hűsölése célpontjaként.

Demeter vette észre először, felállva intett régi ismerősének, és asztalához invitálta.

A pincér kérdezés nélkül nyomban letett eléje is egy korsó régeni szöszöst.

Grófurat mindenki ismerte, futballbíró, világjárt ember volt. Megtiszteltetés volt vele egy asztalnál sörözni, hát még römizni…

– Szervusz, Grófúr!

– Szervusz, Demeter, hiába is kérdezed, ma nem fogtam semmit.

– Nagy a meleg, vihar lesz – mutatott a bútorgyár felett tornyosuló kumuluszokra Demeter –, ilyenkor nincs kapás.

– Nem baj, csak ez a nyárfavatta ne lenne! A gát fölött is fehér lepedőként áll a vízen, a zsinórt ötpercenként belepte.

– Egészséget! S egy szuszra kiitta sörét.

Ezt a Víkenden így illik. A második és a sokadik korsót már lehet kóstolgatni.

Dörgés hallatszott a bútorgyár felől.

Mindketten összerezzentek.

Ősi rettegés…

– Hallottad, Demeter? A Művész úr elment. Vasárnap éjjel fél kettőkor. Holnap lesz a temetése a katolikus temetőből.

– Isten nyugosztalja, nagyon jó ember volt. Sokszor találkoztunk a vízen, imádott horgászni, úgy ismerte a folyót, mint a tenyerét. Sokszor csak sétált a parton és figyelte a vizet, szerette, volt úgy, hogy a színi előadást is szinte lekéste, mert olyankor megszűnik az ember időérzéke.

– Tavaly volt a fiánál, Montanában.

– Igen, tudom, elmesélte nekem:

– Tudja, Demeter, a fiam ebben az értékrendet nem tisztelő világban sehogy sem találta a helyét. Kisgyerekkorától szerette a természetet, a tiszta folyót, a hegyi patakokat, a sízést, az úszást, a hegymászást, a horgászatot. Montanában megtalálta mindezt. Messze van Montana, Amerikában, nyolc órával hátrébb jár ott az idő.

Láttam rajta a határtalan boldogságot – a nehézségek ellenére, mert az van ott is jócskán –, amikor együtt horgásztunk valamelyik montanai hegyi patakon. A folyó nevét ne kérdezze, tudja jól, nem erősségem az ánglikus nyelv.

Nálunk is vannak szebbnél szebb patakok. De nem vigyázunk rájuk. Itt az új gazdák 90 év alatt minden vizünket lerabolták, de főleg a fejekben tettek nagy kárt.

Ott úgy vigyáznak a természeti értékeikre, mint a szemük fényére.

A fiam egy ideje csak legyezve horgászott, engem is tanítgatott. Két nap dobálás után meg is dicsért, hogy milyen jól megy. Mindig udvarias gyerek volt.

Én még életemben ilyen jókat nem halásztam. Egymás után fogtuk a szebbnél szebb pisztrángokat nimfával.

Hogy az mi? Hát olyan mélyen járó, kukachoz vagy kérészlárvához hasonlító légy.

A legfogósabb a Montana volt, fekete testű, zöld hasú valami. Azért jegyeztem meg, mert Montanában Montanával, na...

Spórolt dolláromból titokban én is vettem két nagyot, az egyiket belecsempésztem az ő legyesdobozába, a másikat hazahoztam emlékbe. A vitrinbe tettem, vizet még nem látott. Az idén majd kipróbálom a Felső-Nyárádon, hátha…

Életem vágya volt, hogy szivárványos pisztrángot fogjak. Addig itthon soha, ott viszont nagyon sokat, szebbnél szebbet fogtam.

– Hát tudja, Demeter, az egyik szemem sír, mert nincs velünk az egyetlen fiam, a másik meg nevet, mert ő ott boldog, azt teszi, amit mindig is szeretett volna. Idegenvezető. A hobbijáért még fizetést is kap. Nem sokat, igaz, de elegendőt, meg tud élni belőle.

Azt hiszem, a temetésemre sem fog hazajönni…

– Ezt mondta? – kérdezte Grófúr.

– Ezt. Tudta, hogy súlyos beteg.

– Istenem, hogy lehet így élni?

– Látja, hogy lehet, de az ellenségemnek sem kívánom.

Ebben a pillanatban egy éles villámlás és azonnal hatalmas dörrenés a bútorgyár fölött.

A gyárkémény oldalán lefutó villámhárító, mint égő tüskebokor égig érő indája, vörös izzásba jött.

A hajón söröző vendégek hanyatt-homlok futottak az egyetlen rozoga palló felé, menedéket keresve, egymást lökdösve, letaposva.

Hiábavaló volt a pincérek heves kiáltozása, hogy veszélyes, ennyi embert nem bír meg, a fahíd a rázúduló tömeg alatt hatalmas reccsenéssel a vízbe szakadt, emberestül.

Mások, látván a pánikot, a vízbe ugráltak. Szerencsére itt a víz csak mellig ér.

Csak Grófúr és Demeter maradtak a helyükön.

Kiitták maradék sörüket, felnéztek a még mindig izzó villámhárító Szent Elmo-tüzére. Mindketten nagy megnyugvást éreztek.

Édeskés zölddió-illat szállt a tóra, jeges eső kénkőbűze.

*

Szombat délután egy vidám horgászcsoportot vezetett az egyik montanai hegyi patakon. Szokatlan volt, hogy a máskor oly biztosan halbő patakon senki sem fog egyetlen halat sem. Minden legyet kipróbáltatott a vendéghorgászokkal, délután négy óra volt már, de még semmi.

Ekkor jutott eszébe apja kedvenc legye, amivel oly sok halat fogtak ittlétekor. Utolsó esélyként, elbizonytalanodva kotorászott legyesdobozában és egy nagyon nagy, zöld hasú Montana nimfát talált a legmélyén. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Valahogy egyáltalán nem emlékezett erre a légyre, ezen hosszasan eltöprengett és tétován felkötötte a legyet egy erős előkére. Amikor dobozából felnézett, a társaság már kíváncsian vette körül.

Szótlanul megáztatta a legyet a parti vízben, aztán hosszan kilengetve beküldte egy nagy szikla elé és lassan, nagyon lassan kezdte bevontatni.

Heves rándítást érzett a zsinóron. Sok halat fogott életében, de ilyen kapása hegyi vízen még nem volt.

A hal komótosan fel-alá törtetett, beállt a sodrásba, onnan kétszer is kiugorva fejét rázta kegyetlenül. A bot karikába görbült.

Ilyenkor, fárasztás közben mindig elveszítette időérzékét, mint apja horgászás közben; nem emlékszik, mennyi ideig tartott a harc.

Óriás szivárványos volt a horgon, 3 láb 6 hüvelyk, soha nem látott ekkorát. A társaság, amolyan amerikai módon, gyermeteg hangoskodással követelte vacsorára az óriást.

Ő azonban óvatosan kiakasztotta a horgot a hal szájából, és ölben vitte a patak közepéig, ahol megsimogatva, útjára engedte.

A partról hurrogás hallatszott.

Ránézett az órájára, délután fél hat volt. Szombat.

Erdélyben vasárnap fél kettő. Éjjel.

Bereczki Gábor