Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke elkötelezte magát Donald Trump politikája mellett. Trump alelnöke, J. D. Vance és Elon Musk, az amerikai elnök főtanácsadója többször kiállt Călin Georgescu mellett. A politikai retorikát illetően beszélhetünk itt a szuverenista békepártiakról, de a nyilatkozatokon túl ne feledjük, hogy a békének ára van. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Trump-adminisztráció csak úgy hajlandó „beleszólni” a történésekbe, ha Ukrajna átadja neki a ritkafémek kiaknázási jogának egy részét. A fehér házi „keménykedés” után Zelenszkij is visszalépett, hiszen ez az ajánlat neki is érdeke, ugyanis az amerikai fegyverek és technológia nélkül Ukrajnának nincs jelene, jövője még annyira sem. Ami Magyarországot illeti, bármennyire is „jól teljesít”, a nyersanyag és energia terén igencsak kiszolgáltatott helyzetben van, leginkább Oroszországnak, ahonnan kedvező feltételekkel jött a földgáz és egyéb ásványkincs. Mi, erdélyi magyarok ebben a háromszögben egy kicsit úgy vagyunk, mint egy pingpongmérkőzésen, ahol a nagyhatalmak játékosai ide-oda adogatják a labdát, mi meg kapkodjuk utána a fejünket, és nem tudjuk, mire megy ki a játék, kinek drukkoljunk. Ez a nyilatkozatháború ne tévesszen meg senkit. Még azokat sem, akik Trump területosztogató politikájában a szívük mélyén egyfajta trianoni rehabilitációt vélnének. Ugyanis köztudott, hogy a béketerv azon ötlete nyomán, hogy átadná a lefoglalt ukrán területeket az oroszoknak, ugyanígy megfogalmazta szándékát Grönland bekebelezéséről, mi több, azt is hangoztatta, hogy Kanadát az Amerikai Egyesült Államok újabb államának vindikálná.
Nekünk, erdélyi magyaroknak, bármennyire is úgy tűnik, hogy valamiféle történelmi sérelmet orvosolnak, vagy akár „rendet tesznek” a korrupt bukaresti politikában a Georgescu-féle szélsőségesek, el kell határolnunk magunkat ettől a vonulattól, bármilyen belföldi, netán nemzetközi ágazatai, kötődései lennének. A szélsőséges megoldások nem vezetnek jóra, hiszen kizárják a kompromisszumkészséget, amely a demokrácia alapja, és csak a rémuralmat készítik elő, amelyben sajnos, történelmünk során volt részünk itt, Erdélyben. Apropó, területosztogatás. Az 1940-ben Magyarországnak „visszaadott” Észak-Erdély-történet sem tartott sokat. Atrocitásokra is sor került, amelyek magyarokat és románokat egyaránt érintettek. Erdélyi magyarokként – kultúránkkal, anyanyelvünkkel, történelmi gyökereinkkel – tagadhatatlanul az anyaországhoz kötődünk, de területileg, gazdaságilag, politikailag 1918-tól (de facto 1920-tól) Romániához tartozunk. Azóta kisebbségként a balkáni mentalitással átitatódott politikai elit között kell helyet találjunk, érvényesítsük jogainkat, akaratunkat, ahogy annak idején Kós Károlyék megfogalmazták. Eleink bölcsességével élve úgy kell tényezővé válnunk most, a nehéz helyzetben, amikor Európában eluralkodik a szélsőjobboldal, az extrémizmus, hogy világosan jelezzük elkötelezettségünket a demokratikus értékek iránt. Mi több, politikusaink példaként is felhozhatnák, hogy a kisebbségi jogok biztosításának elodázása oda vezethet, hogy megerősödnek a nacionalista, nemzetvédő tendenciák, így a velünk egy helyzetben levőket sarokba szoríthatják a többségiek, még ha tradicionális, demokrata berendezkedésű államokról van is szó. Kós Károlyt parafrazálva: ébredjünk fel, lássunk tisztán, nézzünk szembe a valós élettel, legyünk tisztában helyzetünkkel, és tartsunk önvizsgálatot: hova tartozunk egyénként, közösségként, erdélyi magyarokként. Válaszuk azt, ami nekünk jó…
