A MOL visszaállamosításának tanulságai

Az egy éve alakult második Orbán-kormányról már kezdetektől tudható volt, hogy preferálja az állam nagyobb gazdasági szerepvállalását.

Az elmúlt évek gazdasági válságai újra előtérbe hozták az állam szerepének erősödését. A felelősként megnevezett bankrendszer megmentése sok esetben államosítással valósult meg, s újra reneszánszát éli „az állam jó gazda” felfogás. Persze kérdés, hogy a Nyugat-Európában a nyolcvanas évekre tehető, míg a posztszovjet blokkban a ’89 utáni időszakra beért privatizációs túltengés után vajon most az állam szerepének túlhangsúlyozása következik-e.

Az egy éve alakult második Orbán-kormányról már kezdetektől tudható volt, hogy preferálja az állam nagyobb gazdasági szerepvállalását, amit az első egy év kormányzása alá is támasztott, hiszen néhány szimbolikusnak nevezhető döntésen túl alapvetően gazdaságpolitikai lépésektől marad emlékezetes. A nyugdíjpénztárak államosítása után május 24-én Orbán Viktor miniszterelnök és Fellegi Tamás nemzeti fejlesztés miniszter Hernádi Zsolt MOL elnök-vezérigazgatóval közösen tartott sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a magyar állam – az utolsó IMF-hitelkeretet felhasználva – visszavásárolta az orosz Szurgutnyeftyegaztól a MOL 21,2%-os tulajdonrészét. 2009 márciusában óriási felzúdulást keltett Magyarországon, hogy az OMV tulajdonában lévő MOL-pakettet az osztrákok 1,4 milliárd euróért eladták a nemkívánatosnak tartott oroszoknak. Ahogy az OMV sem, a Szurgut sem nagyon tudott mit kezdeni a csomaggal, hiszen a MOL közgyűlése rendszeresen elutasította az oroszok szavazási jogát. Mindenki arra számított, hogy a Vlagyimir Putyin irányította orosz állam a homályos tulajdonosi körrel rendelkező Szurgut cégen keresztül geopolitikai célokat dédelget, így annál nagyobb meglepetés volt, hogy sikerült megállapodni a részvények „visszavásárlásáról”. Nem véletlen, hogy a magyar kormány azonnal tagadta, hogy a szerződés bármiféle titkos záradékot tartalmazna, amely további lehetőséget biztosít az oroszok térnyerésének. Persze, ha a pénzügyi részleteket nézzük, akkor is van nyereség az ügylet mögött, hiszen két év alatt 34%-os nyereséget, összesen 1,88 milliárd eurót kapott az orosz tulajdonos.

Cikkünk szempontjából nem az orosz szál az érdekes, hanem az állam szerepe. Magyarország éppen kikecmeregni látszik egy súlyos válságból, ráadásul a nagy elosztórendszerek továbbra is fekete lyukként nyelik el az állami forrásokat, Orbán Viktor pedig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) „elkergetésével” jelezte, hogy kormánya a piacról is képes lesz finanszírozni a költségvetési hiányt. Vagyis igencsak feszes költségvetési odafigyelést igényel minden lépés – ráadásul ezeket éles szemmel figyelik a befektetők egy olyan időszakban, amikor a nemzetközi hangulatot az államadósságok és költségvetési hiányok borzolják leginkább. Márpedig ebben a helyzetben képtelenség pusztán szimbolikus okokból elkölteni ekkora összeget – akkor is, ha az az IMF forrásából van, annál is inkább, hiszen azt a magyar kormánynak vissza kell fizetnie 2014–15 tájékán, tehát adósságként fog megjelenni. A tranzakció bejelentése óta eltelt néhány napban a budapesti tőzsdén a MOL részvényei mindenek ellenére kisebb emelkedésnek indultak, jelezve, hogy az átláthatatlan hátterű Szurgut kikerülése a tulajdonosi körből nyugtatóan hat, s egyelőre legalábbis nagyobb hatással volt, mint az, hogy a tőzsdei elemzők nem igazán szeretik az állami vásárlásokat. Annál is inkább, mert a most felvásárolt pakett mellett a magyar állam rendelkezik még az állami nyugdíjrendszerbe visszatért vagyonelemekben lévő 2,4%-nyi MOL-részvénnyel, illetve a Magyar Fejlesztési Bankban lévő 1,2%-os részesedéssel. Ez a társaság közel negyedét jelenti. Kérdés, hogy ekkora tulajdoni háttérrel milyen arányban akar az állam beleszólni a döntésekbe.

Egyrészt a MOL alapszabálya tartalmaz egy 10%-os szavazati küszöböt, vagyis ennél nagyobb arányban senki nem juthat szavazati joghoz a közgyűlésen, ami lehetővé tette eddig, hogy a menedzsment közvetlenül irányítsa a vállalatot. Ez a korlát háromnegyedes többséggel megváltoztatható, de három külföldi nagybefektető – a cseh CEZ, az arab Oman Oil és Dana Crescent – szavazataiból is szükség lenne a magyar állam nagyobb beleszólásának eléréséhez.

Másrészt a magyar társasági törvény szerint az a tulajdonos, amelyik 25%-os tulajdonrésszel rendelkezik, köteles vételi ajánlatot tenni a társaság többi részvényesének. Márpedig a MOL-nak 7,1%-nyi saját részvénye van, ami nem számít ebbe a kalkulációba. Vagyis, ha eltörlésre kerül a 10%-os szavazási küszöb, akkor a magyar állam tulajdonrésze 25% fölé emelkedik. Persze, ezen törvénymódosítással gyorsan lehet változtatni.

Na, de – ha nem szimbolikus okok miatt – vajon miért érheti meg gazdaságilag a magyar államnak ez a tranzakció? Kezdjük máris a kisbefektető szemével nézni az újonnan előállt helyzetet. A kisbefektető alapvetően azért vásárol részvényt, hogy annak árfolyam-növekedéséből nyereségre tegyen szert, vagy hogy az éves osztalékfizetésből részesüljön. A MOL utoljára 2008-ban az előző évi nyereségből fizetett osztalékot. Azóta a profit a társaság eredménytartalékát növelte. Persze, a közgyűlési döntés mögül kihallatszik az is, hogy 2009-ben már a Szurgut is részesült volna az osztalékból. Könnyen lehet, hogy a magyar állam éppen a társasági osztalékból reméli visszaszerezni a vételár bizonyos hányadát.

Ami pedig a nemzetgazdasági szempontot illeti, a MOL a privatizáció ellenére továbbra is fontos ügy maradt. Ennek megfelelően a mostani vásárlás beleillik ebbe a sorba, ráadásul ha azt vesszük alapul, hogy 2004-ben és 2006-ban átlagosan 14 ezer forint körüli áron adott túl az állami tulajdonon, akkor a mostani 23 ezer forintos visszavásárlás – beszámítva az inflációt – nem számít magasnak.

Tehát van gazdasági alapja a mostani visszavásárlásnak, kérdés, hogy mit kezd ezzel a tulajdoni hányaddal a magyar állam. Mint ahogy tanulságos lehet az eset a Petrom újabb részvénycsomagját eladásra előkészítő román kormány számára is: lehet úgy sáfárkodni a nemzeti vagyonnal, hogy az tranzakciók sorozatával hol konkrét bevételt eredményezzen, hol pedig nemzeti érdeket szolgáljon. Persze, a mostani kormány tagjai nemigen szoktak ilyen jellegű hosszú távú gondolkodásba bonyolódni…