Mörfi naplója (5.)
„Bekerültetek a szórásba”
– mondta szülém, amikor 1966-ban Ceau elvtárs bevezette az abortusztörvényt. Ez azt jelentette, hogy csak óvatosan udvarolgassunk, mert gyorsan megfoganhat a baba… Akit telibe kapott ’a decret’, az most Nyugaton vendégmunkás, mert itthon átrendezték a tájat, bezárták a gyárakat, s a szövetkezeti varrodák sem működnek (ezért kell Ázsiából hozatni a vacak vírusmaszkokat).
A csernobili takarítóbrigád sem mondhatta azt 1986-ban, hogy nem szívesen megy söprögetni; ők emígyen ’kerültek bele a szórásba’. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata szerint nekik is megvolt a joguk az élethez – szabadsághoz, biztonsághoz, oktatáshoz stb. –, de az akkor kihirdetett szükségállapot szerint menni kellett… Az élethez való joguk ugyanvalóst ’megsérült’, de nem volt kihez fellebbezni.
Ehhez hasonló eset történt Krúdy idejében egy óbudai vendéglőben: a prímás osztja a pénzt, a cimbalmos kimarad: – Nekem nem jár? – Jár, de nem jut.
Ezek szerint a cimbalmosnak is rizikós állása van, akár a röntgenesnek. Lajoska 35 évig volt röntgenasszisztens, tizenöt éve nyugdíjas, s korához képest jó erőben van. A főnökét 62 évesen kiszólították a sorból. Neki is járt volna annyi esztendő, akár a nagyapjának, de nem jutott.
Az erre adható választ a slágerszerző is tudja: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.”
Globális córesz
A córesz jiddis eredetű, több jelentésű szó (= szegénység, nyomorúság; baj, szenvedés), azért használom, mert nagyon illik a mostani helyzetünkre.
„Ilyen még nem volt” – mondják sokan, s ebben is igazuk is van. Bizonyos mértékig! A most élő embereknek szokatlan a csőstül érkező baj, bánat, nyomorúság, pedig járványok, háborúk, csődök, katasztrófák, kijárási tilalmak voltak, vannak és lesznek. Az életveszély pedig állandóan a fejünk fölött lebeg, csak már megszoktuk. Itt az illusztráció: – Plébános úr, a járvány azt jelenti, hogy egy-két napon belül meg is halhatunk. – Igen, fiacskám, de ez eddig is így volt.
Én a bizonytalanságot tartom mértéken felülinek. Két oldalról támad: az egyik a vírus ismeretlen szokásai, a másik a hatalom rozoga válaszai.
Az első abból adódik, hogy a vírus láthatatlan, és nem ismerjük a viselkedését. Ki sem lehet mutatni, a tesztek időleges érvényűek és bizonytalanok, a gyógyszerekre pedig még várni kell stb. Nem nyugtalankodom, mert tudom, hogy ez nem napok vagy hetek alatt fog megoldódni. Megteszem a magamét: itthon ülök, s ha kimegyek a házból, kerülöm a zsúfolt helyeket.
Szerencsém van, mert közel húsz éve csupán egy méter a távolság az ágyam és a munkahelyem között, így reggel el sem késhetek. A hatóság által előírt ’kimenős’ órarendet meg a többi előírást betartom, s néha azon gondolkodom: miért vannak különbségek a módszerek és az államok között. Magyarországon négy órát adtak az öregeknek, hogy bevásároljanak, nálunk csak kettő volt. A magyaroknál morogtak a boltosok, hogy az öregek csak turkálnak és számolgatják a garasaikat, alig van forgalom, le kellene csökkenteni a nekik szánt vásárlási időt. Bukarestben úgy gondolták, hogy a két óra kevés, ezért megnövelték négy plusz háromra; 11–13 helyett 7–11 és 19–22. Az ám, csak Gizike a harmadikról most nagy bajban van: a bútorgyári kantin csak 11 után nyit, amikor neki már ajtón belül kell lennie, s akkor ő miként hozza el az ebédkéjét?
Az egyének sorsáért (is) felelős hatalom – részben a vírus ismeretlensége, részben az agyagelefántot idéző lassúsága miatt – nehezen vette föl a sebességet, s a hozott intézkedések sem voltak a leggyümölcsözőbbek.
A Központi Féken Tartás (KFT) kapkod és görcsöl, szervez és átszervez, az orvosok szentségelnek, de azért megteszik azt, ami emberileg lehetséges.
Meg kell rendelni a védőfelszereléseket, ki kell feszíteni a szociális hálót, meg kell előzni a pánikot, büntetni kell a rémhírterjesztőket – sok ám a tennivaló!
(Jut eszembe – a negyven évvel ezelőtti vicc így határozta meg: a rémhírt az osztályellenség terjeszti, a Párt Központi Bizottsága cáfolja, majd a Nagy Nemzetgyűlés megszavazza. Aztán kiderült, hogy vannak irányított rémhírek is, ezeket a diverziót mesteri szinten művelő állambiztonság szórta szét. A hetvenes évek vége felé terjedt el a hír: pénzbeváltás közeleg. Mindenki előszedte a lepedő alól a százasokat, és rohant a boltokba, tartós fogyasztási cikkeket venni. Sikerült eladni a felduzzadt készleteket, és megszűntek a sunnyogó vagyonok. Ennyit akartak, nem többet.)
A KFT görcsei is oldódnak majd, s reméljük, hogy azon is túl leszünk egyszer. Azt látom, az intézkedések egy része csak azt szolgálja, hogy az adófizetők érezzék a törődést. (Van olyan ország, ahol a Népéért Aggódó Főintéző népszerűsége töretlenül nő, naponta egymillió ’lájk’ érkezik a honlapjára, a dolgozók így fejezik ki a hálájukat.)
Ceau elvtárs idejében született az alábbi vicc – az állandó stresszelés fontosságáról –, de ma is érvényes. Egy pasas autóstopra vár a kombinátnál, s a kezében lévő zsákot időnként megrázza és megforgatja. Egy másik megkérdezi: mire jó ez? – Három tengerimalacot viszek, s időnként átszervezem őket, hogy ne legyen idejük kirágni a zsákot…
Azt csak a kórházak személyzete tudná elmesélni, hogy az utóbbi két hónapban hányszor kellett fejvesztett intézkedéseket végrehajtaniuk. Holott! Városunkban két járványkórház is van, egymástól tisztes távolságban, ami – normális körülmények között – elegendőnek mutatkozott. (Mind a két kórház megérett a lebontásra, mert az ilyen öreg épületek minden porcikája át van itatva mindenféle gonosz kórokozóval – mondják a szakértők, de úgy lehet, mindig került valami fontosabb dolog, s ezek az építmények csak az időnkénti átfestéssel maradtak…)
Ha pártunk és kormányunk előrelátóbb lett volna, és jobban odafigyel az influenzajárványra (meg a többi, ’ismét divatba jött’ kórokozóra: kanyaró, tébécé), akkor két évvel ezelőtt minden megyeközpontban felhúztak volna egy-két darab százágyas járványkórházat. Ez igen jót tett volna a közhangulatnak – és több gyógyult ember sétálna közöttünk. Talán tanultak a mostani esetből, és elindítják ezeket az építkezéseket, s a soron következő pandémiára már készen lesznek ezek a kórházak…
A dolgok tovább csordogálnak a maguk medrében. A córesz mélysége országonként változik; a vigasz közismert: voltak ennél rosszabb idők is. S ha minden a szokásos módon csordogál, akkor novemberben más bajok leselkednek majd ránk.
A gazdasági szakértők pedig sötétben tapogatóznak. Azon vitatkoznak, hogy mekkora lesz a hanyatlás mértéke… Megint az a fránya statisztika a maga százalékaival.
Felelős emberek mondásai és intézkedései igazolják, hogy elindultunk a lejtőn: a turizmusnak kampó, a szállodáknak pedig megújulási tőkeinjekciót kell adni. S hogy Kuba éhezik, mert nincs pénze külföldről megvenni a kaját; hja, ha bukfencet vetettek a földbe, abból nem lehet paprikás krumplit főzni.
Egyet elfelejtenek ezek a profi siránkozók. A 30 évvel ezelőtti gengszterváltás úgy földhöz vágta a volt KGST-államokat, hogy közel húsz év kellett a föltápászkodáshoz. Tizenöt évig hígult a lej, csak 2005-ben sikerült valahogy megállítani az inflációt. S 2007-ig kellett várni arra is, hogy személyi kártyával sétáljunk Európa nagyvárosaiban.
Lehet, hogy egy év múlva – miután összesítik és dollárban is ki tudják fejezni a SARS-Co-2 kártételeit – az is kiderül, hogy a járvány csak egy két hónapos kényszervakációval volt egyenértékű. Persze az emberi áldozatokat nem lehet pénzben kifejezni, csupán számokban. Viszonyításként két számot tessék megjegyezni: 1100 közvetlen áldozata volt a Ceau-rendszer bukásának, s Romániában – mostanában, naponta és átlagosan – 150 ember hal meg rákbetegségben
(Népújság, ápr. 23.). Ehhez képest a Covid–19 negyvennapos összesített áldozatainak száma (ápr. 25-én) nem éri el négy nap rákos átlagát. De ez már ’véralgebra’, az pedig egy ’nem szeretem műfaj’…
S az is igen elszomorító, hogy nem találunk más összehasonlítási módszert (vagy mértékegységet?) a válság mélységének meghatározására, csak ezt a kettőt: a halottak száma és a millió dollárok. A szélviharok kártételét is pénzben számolják. A minap Magyarországon volt egy frontátvonulás, a biztosítótársaságok már másnap tudták, hogy hány millió forintba kerül ez nekik: elrepült tetőcserepek, összehuttyant kémények, kidöntött fák alá szorult Lamborghinik és Ferrarik…
Vírus vonultával majd jön az összegzés, kasszát csinálnak, s mondanak egy-egy nagyon nagy számot: ennyi áldozat, ekkor kártétel. De a két alapkérdés – mit főzzünk holnap? mi legyen a gyermekből, ha kijárja az iskolát? – nem változik.
Hatalmi ködösítés és bocsánatkérés
1986-ban ilyenkor – április végén, május elején – robbant a csernobili atomerőmű reaktora. A Szabad Európa Rádióból tudtuk meg a tragikus hírt, mert a KGST-államok kormányait Moszkva utasította: mit és mennyit szabad közölni. Kapkodó központi utasítások, majd a városi folklór ’javaslatai’, két változatban: 1/a. szedjél jódot, 1/b. ne szedjél; 2/a. forrásvizet igyál, 2/b. palackozott borvizet vegyél, amit márciusban vagy korábban töltöttek. A Székely vértanúk forrásánál – a tűző napon – kétórás sorokat álltak azok, akik a forrásvízre szavaztak. Emlékezetem szerint mi csapvizet ittunk, és lemondtunk a jódról. Bevált. Ionel bácsi – a második emeletről – a forrásra járt, ő is megvan még. Ki tudja, mi használt és mi volt káros?
Másik példa az elhallgatásra. Éveken keresztül hitegettek azzal, hogy a kombinátnak nevezett bűzgyár nem ereget ártalmas gázokat. A nép morgolódott, de nem tehetett semmit; kezdetben a Párt hitegetett, a privatizálás után pedig az Új Tulajdonos. Ezek szerint mindegy, hogy rubel vagy dollár: az érdek nem a valuta nemétől függ.
1974–79 között a Kövesdombon laktam, és akkoriban minden télen összejött egy-egy köhögős időszak. 1979 őszén költöztünk a Felszegre, azután már jobban működött a szuszogóm. Telt az idő, valamikor 2010 után jött egy levél Bukarestből – ’violaszín pecsét alatt’ –, hogy a marosvásárhelyi dolgozók két évvel korábban mehetnek nyugdíjba. Ugyan miért? Mert a kombinát füstje nem rózsaillattal volt telített, hanem mérges gázokkal. Ezért ajánlott föl a hatalom két nyugdíjas évet. Aki megérte és részesült belőle, az úgy ítélte meg: többet ért a bocsánatkérésnél.
Mára ennyit, vigyázzanak magukra!
Marosvásárhely, 2020. április 30.
