Csütörtöki kimenő
Ajánlom minden volt és lehetséges városfelemnek.
Szereted te egyáltalán Vásárhelyt? – kérdezte a barátom, és összevonta a szemöldökét tanáros szigorral.
Persze, vágtam rá kapásból, és máris keresgéltem a szavakat és érveket, hogy meggyőzőbb legyek.
Ah, legyintett. Ismered te egyáltalán Vedres Szigfrid mérnököt? Bevallottam, hogy nem sok mérnököt ismerek, az én ismeretségi köröm inkább a filoszokból és egyéb könnyű műfajú férfiakból és nőkből szokott verbuválódni, midőn még egészen barátszerző kedvemben voltam. Mára...
Nem folytathattam, mert barátom sietve közbevágott.
Nem véletlenül kérdeztem rá, ui. ha valaki tett valamit ezért a szerencsétlen erdélyi városért, hát ő volt az. Tiltakozni akartam a sértő jelző ellen, de szóhoz sem hagyott jutni.
Azzal remélem tisztában vagy, kezdte, hogy a Városháza és a Kultúrpalota tényleg megérdemli, hogy a világörökség része legyen, hogy az UNESCO kiterjessze védőszárnyait e két fantasztikus épület fölé is. Nos, ez nem történt meg eleddig. S ahhoz, hogy elnyerjük a Világok Kulturális Örökségőrének tetszését és jóindulatát, szükséges megszerezni az ország és kormánya hivatalos felterjesztési javaslatát. És a kormány bizony ott a Dimbovica partján ezt nem tette. Nem tagadta meg jóindulatát, hanem talált számos jogi kiskaput és menekülő útvonalat, amellyel az ügy hosszú időre lekerülhet a napirendről.
Ezt annak idején a média is szétkürtölte a szokott szomorkás, kiábrándult, csalódott kísérőszövegek (nemzetiségi sirámok) társaságában. Mondhatnád, sapienti sat. Az ügy el van temetve, boronálva. De nem...
Ekkor és itt lépett közbe Vedres Szigfrid, az általad lenézett mérnököcske.
Tiltakozásra megint nem adott időt.
Amerikába utazott, ui. ott tekintélyes rokonsága él, akik, mint látni fogjuk, befolyásos emberek, akiknek sikerült meggyőzni nevadai szenátorokat és képviselőket. Kijárták hat év alatt – ott sem kolbászból fonják a hivatalok kerítését –, hogy napirendre tűzzék a vásárhelyi Kultúrpalota és Városháza ügyét. Sőt két kongresszusi képviselő inkognitóban és frakkban megfordult városunkban, szemügyre vették a két objektumot, jelentést írtak, számos (drón)felvétellel kísérték beadványukat, és az indoklás annyira meggyőző volt, hogy a Las Vegas-i önkormányzat végül is ráállt a dologra. Találtak egy tucat kaszinót, játékbarlangot, mulatót és sztriptíz(húsz) bárt, amelyek hajlandók voltak megfinanszírozni a projektet.
Rámeredtem, bár sejtettem, mit akar mondani.
Amint felépült Las Vegasban a párizsi Eiffel-torony és a Tadzs Mahal mása, a Gizeh piramis és egyéb világcsudája, úgy készült el tavaly novemberre Vedres Szigfrid kitartó harca révén a magyaros-szecessziós Kultúrpalota és a Városháza mása. 1:1 méretben. Ez az egyetlen magyar emlék Las Vegasban. A II. Közművelődési Ház előcsarnokában a két márványtáblán Vedres Szigfrid emberi nagyságára/szerénységére jellemzően csak egy-egy jelmondat áll, mely a humán szorgalom és kitartás dicsérete. Na meg egy kis hamisítás is belefér a dologba, ui. az aranymondások szerzőjeként Bernády Györgyöt tünteti fel. Magyarul és angolul.
Aki nem hiszi, járjon utána – fejezte be fickósan történetét barátom. Sarkon fordult, és indult a szerencsejátékok sivatagi metropoliszába.
