Mindig várt tornaórák

Hogyan lehet megszerettetni a testnevelésórát a kevésbé mozgékony, sportért nem igazán rajongó gyermekekkel, miként viszonyulnak a diákok ahhoz a tanárhoz, aki nemcsak a pedagógus, hanem a szülő és az egykori csibész szemével is látja őket? Fülöp Barna, a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános Iskola nyugalmazott tornatanára minderről sokat tudna mesélni. Az elmúlt négy évtized diáknemzedékeinek Barni bácsijával gyermekkorról, pályakezdésről, sikerekről és kudarcokról, illetve a rendszeres testmozgás fontosságáról beszélgettünk.

 

– Mennyire játszott szerepet gyermekéveiben a sport? 

– Marosvásárhelyen, a Bernády tér 3. szám alatt, a Vártemplom közelében nőttem fel. Első osztálytól nyolcadikig a 9-es számú iskolába jártam, amely akkor, az ötvenes évek végén még abban az épületben működött, ahol most a Művészeti Szaklíceum van. Hetedikes koromra épült fel a Jókai (most Eminescu)  utcában a mai 9-es iskola (Szász Albert Sportlíceum). Ötödiktől Kamenitczky Ilona testnevelő tanárnő volt az osztályfőnököm, akinek a férje, Kamenitczky Árpád, az akkori Mureşul kézilabdacsapat edzője volt. Kamenitczky tanárnő rendszeresen vitt minket kézilabdázni. Ő szerettette meg velem a sportot. Nyolcadik osztályban bekerültem a Sportiskola nagy csapatába, számomra ezzel dőlt el minden. A középiskola végéig játszottam a csapatban, 1966-ban és 1968-ban Berekméri Lajos edző irányításával országos bajnokok lettünk.

 

A legszebb 14 év... 

– Gondolom, a középiskola után is megmaradt a kézilabdánál.

– A Pedagógiai Főiskola csapatában három évig játszottam. 1974-ben végeztem a főiskolát. 

– Onnan merre vezetett az út?

– Egy mezőségi faluba, Mezőkapusra kerültem mint testnevelő tanár. Az ott töltött időszak életem legszebb 14 éve volt. Pedig sok nehézséggel szembesültem, az ingázás is közéjük tartozott. Reggel ötkor keltem, hat órakor érkezett a Kolozsvár felé tartó autóbusz. Most is emlékszem azokra a telekre, amikor a bándi hegyen nyomtuk felfelé a buszt. Az is előfordult, hogy egy utazás alatt hétszer ragadtunk be a sáncba. Ami a visszautat illeti, meg kellett várni, hogy Kolozsvárról visszajöjjön az autóbusz. Sokszor este 9 órára, fél 10-re értem haza. A mezőkapusi iskola akkoriban épült, amikor engem a faluba helyeztek, a szülőkkel közösen hordtuk a téglát. Kezdetben tornaterem sem volt a tanintézetben, az osztályban és a folyosón tartottuk a testnevelésórákat. Sokszor eszembe jutottak azokban az években a főiskolai tanáraim. Nekik köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Jól tudták, hova, milyen körülmények közé kerülhetünk, és olyan gyakorlatokra tanítottak bennünket, amelyeknek pályakezdőként nagy hasznát vettük. A tornatermet is a magunk erejéből alakítottuk ki a diákok szüleivel. A felszerelést, ládát, padot, dobbantót Szászrégenből hozták a termelőszövetkezet autójával.

– Milyenek voltak a mezőkapusi gyermekek?

– Tisztelettudóak, munkaszeretők. Akkoriban meg volt szabva, hogy minden iskolának hány hektár kukoricát, cukorrépát kellleszedni. Délben gyakran egyenesen a mezőre mentek az iskolából a gyermekek, novemberben a hó alól szedték a termést. De sosem panaszkodtak. Hogy kijöjjön a katedrám, testnevelés mellett franciát, rajzot, mezőgazdaságtant is tanítottam nekik, és a szomszéd faluba is jártam órát tartani. Idővel annyira beleszoktam abba, hogy román gyermekeket tanítok, hogy még éjjel álmomban is románul beszéltem. A mezőkapusi tanítványaimmal a mai napig megmaradt a kapcsolat. Mindegyre elemlegetik, hogy én vittem ki őket először a faluból. Szovátára, egy szánkóversenyre mentünk, szállodában laktunk, vendéglőben étkeztünk. Ez számukra felejthetetlen élmény maradt. De máshova is szívesen jöttek. Mezőbándra, Radnótra vittem őket sportversenyekre. Tornaterem, műgyepes pálya persze azokon a településeken sem volt, földpályán játszottak. Mivel szombaton is volt tanítás, a sportkört vasárnaponként tartottuk, és a meccseket is arra a napra időzítették. Emlékszem, egy alkalommal Bándon volt kézilabda-bajnokság. A mérkőzés után hiába vártuk a kollégákkal a buszt, nem jött, így elindultunk gyalog. Már Marosszentkirályon jártunk, amikor megállt egy autó, hogy felvegyen... De olyan is volt, hogy a néptanácselnök kiküldött a nagy hóban egy félreeső tanyára, hogy számoljuk meg és írjuk össze a ribizlibokrokat, gyümölcsfákat. Egyszer pedig majdnem ki is költöztettek Kapusra, a kultúrotthon egyik üres szobájába, a törvény ugyanis azt írta elő, hogy ott kell lakni, ahol a munkahely van.

 

A folytonosság megszűnése 

– Csaknem másfél évtized ingázás után, 1988-ban aztán bekerült Vásárhelyre. Hogy élte meg a váltást?

–  A Sportiskola gyermekcsapatának a kézilabdaedzője lettem, a volt 4-es számú, a mai Európa Általános Iskolában  pedig egy évig testnevelést tanítottam. Én voltam az akkori nyolcadik osztály hetedik osztályfőnöke. Azok a gyermekek egészen mások voltak, mint a mezőkapusiak, de velük is közeli kapcsolatba kerültem. Egy felejthetetlen kirándulásra is elmentünk a elemen-havasokba. Pár évvel ezelőtt a 25 éves osztálytalálkozón találkoztunk újra... A 4-es iskolában töltött  év után teljes katedrát kaptam a Sportiskolában. Tíz évig tanítottam ott, aztán 1998-ban, amikor a Dr. Bernády György Általános Iskola – az akkori 2-es számú – testnevelő tanára nyugdíjba ment, megkérdezték, hogy nem venném-e át a helyét. 18 évig voltam az ottani diákok tanára.

– A Sportiskolára visszatérve, gondolom, számos versenyen részt vett a kézilabdásokkal. Kerültek ki ismert sportolók a gyermekek csapatából?

– Az anyagi lehetőségek már akkor nagyon korlátozottak voltak, így edzőtáborokba nem-igen járhattunk. Az edzéseket az egyetemi sportcsarnokban tartottuk, reggel és délután, naponta kétszer, a bajnokságok hétvégén voltak. Ami a kézilabdázó gyerekek jövőjét illeti, az volt a legnagyobb gond, hogy akkoriban szűnt meg az ASA férfi-kézilabdacsapata, így ebben a sportágban nem volt többé folytonosság. Ez egyébként máig így van.

 

Gyengülő diáknemzedék

– A rendszerváltás után mi változott meg a testnevelés terén?

– Ha jól tudom, akkoriban szűkült le két órára a heti három testnevelés-óra. A követelményrendszer viszont alapjában véve nem változott. 

– Beszéljünk kicsit a követelményekről.

– A kisdiákoknál a test összehangolt mozgatásán, a helyes járás, szaladás megtanításán van a hangsúly, illetve az általános erőnléti felkészítésen. Itt vannak egyébként a legnagyobb gondok. Gyakran előfordul, hogy három percig sem bír szaladni a gyerek, felső tagozaton pedig, amikor 600-1000 métert kell lefutni – 5–6.-ban a fiúknak 800, a lányoknak 600 métert, 7–8.-ban a fiúknak 1000, a lányoknak 800 métert –, végképp feladja. Ebből látszik, hogy a mai gyermekek nem mozognak eleget. Meggyőződésem, hogy a heti két testnevelésóra kevés. Ráadásul mióta pár éve a tanítás utáni sportkörökért sem kapnak pénzt a tanárok, az ő részükről is megszűnhet a motiváció. Persze, vannak olyan szív-lélek pedagógusok, akik így is vállalják az edzéseket.

 

A játék ereje

– Önnek mi volt a „titkos fegyvere”, hogyan sikerült megszerettetnie tanítványaival a testnevelésórát?

– Én mindig úgy alakítottam az óráimat, hogy a tanterv teljesítése mellett minél többet játszhassanak. Azt próbáltam elsősorban megértetni a gyermekekkel, hogy a rendszeres testmozgással az egészségüket védik. Úgy gondolom, ez volt a legfontosabb üzenet.

– A Dr. Bernády György Általános Iskolában nyolc évig töltötte be az aligazgatói tisztséget. Emellett számos évfolyam osztályfőnöke is volt. A diákjai fedezték fel a zenei múltját is.

– Igen, ők találtak adatokat az interneten a hetvenes évek elején alapított Búgócsiga együttesről, amelynek a gitárosa voltam. De már sokkal hamarabb, kisiskolásként kapcsolatba kerültem a zenével, első osztálytól nyolcadikig hegedültem. Az akkor szerzett tudást alkalmaztam a gitárra. Az első együttest általános iskolás korunkban, 1968-ban hoztuk létre, pionírdobokon játszottunk, és az iskola rádiója volt az erősítő. Ezután, a középiskolás években következett a Búgócsiga, amellyel az 1972-es Siculus fesztiválon is felléptünk, és ez alkalomból a bukaresti magyar adásba is meghívtak. A nyolcvanas években a Spirál Rock nevű együttes basszusgitárosa voltam.

– Sport, zene, osztálykirándulások... A mozgalmas évtizedek után idén szeptemberben eljött a nyugdíjazás ideje. Könnyű volt megszokni a ritmusváltást?

– Még próbálok hozzászokni, egyelőre nem igazán kapom a helyen. Reggel 7 órakor ugyanúgy felébredek, mint amikor iskolába kellett mennem. Sokszor a napok is összemosódnak. Szeretem a társaságot,  nagyon hiányoznak a kollégák, és persze a gyermekek. Van Adorjánban egy kis kertünk, oda szoktunk kimenni a feleségemmel. Még nincs gyermeke sem a fiamnak, sem a lányomnak, de ha majd jönnek az unokák, talán újra felgyorsul az élet körülöttem.