Mindenszentek és halottak napja Erdélyben

Csak az nem tud gyászolni, 

akinek nem hiányzik senki

A mindenszentek és a halottak napja közötti különbség nem mindenkinek világos. A két egymást követő ünnepnap a néphagyományokban is összemosódott. A halottakra való emlékezés szokásai, rítusai uralják mindenszentek napját is. A keresztény felekezetek tagjai és mások is ki szoktak látogatni a temetőbe a két nap valamelyikén. A reformátusok hivatalosan egyik ünnepnapot sem tartják meg. Szokásként meghonosodott az ő körükben is a temetőlátogatás, ám hivatalosan sem a halottak napja, sem a mindenszentek nem egyházi ünnepük. Ők a reformáció emléknapját ünneplik október harmincegyedikén. Az evangélikusoknál és az unitáriusoknál viszont egyházi szinten is nyilvántartják a halottak napját. 

Baricz Lajos marosszentgyörgyi római katolikus plebános: Lelassul az élet

– Hányszor álltam már szolgálati időm évtizedei alatt frissen ásott sírgödör szélén, ahová ismert vagy kevésbé ismert emberek holttestét temettük! Volt eset, amikor könnyet csalt szemembe, máskor befele folytak láthatatlan könnyeim, de sohasem hagyott közömbösen. Mert az elmenetel nemcsak másokra vonatkozik, a gyászoló családtagokra, hanem rám is. Ma rajta, holnap rajtam – ahogy megfogalmazzuk nagyon sokszor a mindennapi beszédben. Senki élő nem kerülheti el ezt a pillanatot. Ezt a tényt állítja elénk egy elmés sírfelirat: Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi. Tudatában vagyok ennek, mint a középkori szerzetesek, akik találkozásukkor így köszöntötték és figyelmeztették egymást: Memento mori! (Gondolj a halálra!) Vagyis úgy alakítsd életedet minden külső és belső akadály ellenére, hogy minden pillanatban készen állj – ha erre egyáltalán fel lehet készülni –, hogy itt hagyod a földi életet, szeretteidet és mindazt, amiért itt a földön annyit fáradoztál.

Bár hivatásomhoz tartozik a betegeket, haldoklókat átkísérni az életből a halálba, szent hitünk tanítása szerint a földi életből az örök életbe, mégis, ha a sírkamra mélységes fenekére nézek, összeszorul a szívem. Igaz, hosszú idő alatt hozzá lehet szokni, de megszokni nem lehet az elmúlás gondolatát. 

A mélybe tekintve, a hit szemével a magasságba látok, ahogyan Pál apostol fogalmaz: A mi hazánk az égben van. Ez a hit átjár, ezt vallom, hirdetem. Mégis, amikor szüleim sírjához közelítek néhányszor az év folyamán, vagy ilyenkor halottak napja körül, valami mély fájdalom telepedik szívemre. Feltárul a múlt, amit együtt éltünk át, a sok nehézség, amivel együtt vettük fel a harcot. De ugyanakkor erőt és bátorítást érzek: amint drága jó szüleim megharcolták a hit jó harcát, nekem is vállalnom kell, hisz ők bennem, velem vannak, és életpéldájukon felbátorodva erőt merítek, hogy az előttem álló pályát győzelmesen fussam végig, amikor megkapom az örök élet koronáját. 

Ezekkel a gondolatokkal idézem a múltat, és csendben elmerengek egy szonett erejéig:

Lelassul az élet

Egy pillanatra lelassul az élet,

szüleim sírjához tétován megyek,

a szívem mélyén örök hála éled,

de a veszteségtől most is megremeg.

Eltávoztak ők megnyugodva, békén,

az élet nélkülük sokkal mostohább,

hozzájuk megyek életutam végén,

mikor itt a földön nincsen már tovább.

Az élet s halál kézen fogva járnak,

tudom, túlfelől mind a ketten várnak,

bár szomorú lelkem, de vigasz nekem,

társaságuk ott túl újra meglelem,

ott lesz a Jóisten mindenkor vélünk,

vele egyesül szeretetben énünk.

Berszán István, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese: Csak az nem érti a gyászt, aki még nem szeretett

– Halottak napján nem csak kényszerűségből járjuk a temetőt és megállunk egy-egy szerettünk sírja előtt, kezünkben virággal, és az örök világosságot jelképező gyertyával. 

Jól tudjuk, akit keresünk, az már nincs köztünk. Mégis elmegyünk, hogy emlékezzünk, felidézzük azokat a pillanatokat, amikor még szerettünk is köztünk volt. Az ember ilyenkor újra gyászol. Hozzánk tartozik a gyász, a könnyek, a szenvedés, a fájdalom éppen úgy, mint az öröm, a nevetés, a mosolygó tekintet. Csak az nem érti a gyászt, aki még nem szeretett, akinek nem fáj a veszteség, annak az elvesztése, aki életének örömét és fényét adta. Csak az nem tud gyászolni, akinek nem hiányzik senki. 

Amíg járjuk a temetőt, szeretteink sírja mellett imádkozva rádöbbenünk arra a megmásíthatatlan igazságra, hogy bizony az élet mulandó. Hiába hajtjuk magunkat mindennap a munkában, hiába dolgozunk azért, hogy a legjobb és legdrágább holmikat, tárgyakat tudjuk megvenni, egyszer véget ér az életünk, és ilyenkor a temetőket járva ezzel az érzéssel testközelből is találkozunk. Ilyenkor azonban jó, ha nemcsak szeretteink elvesztését, a magunk nyomorúságát gyászoljuk, hanem előrenézünk, és egy másik temetőt és temetést is meglátunk. 

Több mint kétezer éve a Jóisten megajándékoz bennünket minden temetésen azzal, hogy Jézus nem maradt a sírban, és nekünk az Ő feltámadásával üdvösséget adott. Ennek jegyében tudjuk elviselni a fájdalmat: hogy üdvözülhetünk. Ezért hát föltekintve az égre a sír mellől imádkozzunk azokért, akikért Jézus meghalt, és előremenvén helyet készített az Atya hajlékában.

Dr. Sándor Szilárd jobbágyfalvi unitárius lelkész: Az olvadó sztearin fényénél

– „Az ablakok zárva a csillárgyertyák miatt, mivel azok a legkisebb szellőnél teleszórtak mindent olvadó sztearinnal” – olvastam Bánffy Miklós mondatát a Megszámláltattál soraiban, amikor csengett a maroktelefonom. Ennek a csengetésnek és a fenti mondatnak a folytatásai az alábbi sorok. 

A lelkünk, mint ablak, zárva van – november elsején –, vagy inkább szélesre nyitjuk? A belső szobánkban a hit fénye lobog. Ha kinyitjuk az ablakot, a legkisebb szellő elfújja, és ismét lángra van szükségünk, hogy újra meggyújtsuk. Ha nem nyitjuk ki az ablakot, és légmentesen zár minden, akkor egy idő után elfogy a levegő, ami a tüzet táplálná. Akkor hát mitévők legyünk? Gyújtsunk gyertyát a temetőben – és visszafogott lélegzettel, hitre szomjas lélekkel, óvó tenyerünkkel védjük a szellő ellen? 

De hát hiába gyújtunk gyertyát a sírokon, mert ezek a gyertyák lelkünk belső szobáiban emésztik fel a sztearint! Ha kinyitjuk az ablakokat, máris kihunynak – még csillárgyertyáink is. Csillárgyertyák, csillaggyertyák. Finom füstök fényessége alatt – miközben megszámláltatunk minden korban mi, magyarok és nem magyarok. 

Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. El ne aludjék Erdély szélvédte dombjainak völgyeiben, a széles Kárpát-medence hegyi őrtüzeinek gyertyavacogásaiban, el ne aludjék Európa, Afrika, Amerika, Ausztrália, Ázsia, széles e világnak meleget és világosságot lobbantó szeretetének megcsillanó könnycseppjeiben! Egymásba fújja a szellő a lángot tápláló kormos kanócoknak a porát, egybeömlik a folyékony sztearin. De jaj, ne szórja tele emberi arcunkat, szellő fújta lelkünket a kanóc fekete pora és a kihűlt képlékeny viasz!

Nyugodjanak békében azok, akiknek emlékét viaszba formázzuk múzeumok szobáiban, így az örökkévalóságból is világosságot szórnak életük kihunyt gyertyái után is halandó életünkre. Miközben megszámláltatunk, ne találtassunk híjával! Isten gondviselő szeretetével gyújtsa meg évről évre a bölcsők és koporsók fölött, a sírokon, születésnapi tortákon, templomainkban, belső szobáinkban csillárgyertyáinkat, és vigyázzuk ezek fényét, hogy ne szórjon tele mindent a sztearin! 

Dr. des. Nánási Sámuel, Oltszakadátról elszármazott, ma Németországban élő evangélikus lelkész, teológus: Hiszem, hogy ezt az ünnepet erdélyi helyzetünk gazdagítja

 – Jómagam a Szeben megyei Oltszakadáton nőttem fel, de a székelyudvarhelyi római katolikus édesanyám kapcsán halottak napját mindig a Szent Miklós-templom körüli temetőben ünnepeltük. Nem véletlenül használom az ünnep kifejezést, hiszen ezen a napon sikerült minden évben a családnak egy-két napra egybegyűlnie. Azon túlmenően, hogy szeretett unokatestvéreimmel találkozhattam, és egy magyar közegben lehettem, nagy ámulattal szemléltem a temetőt átható áhítatot, csendet, fényt és a sírok mellett szolgáló papságot. Felnőttként, teológusként, erdélyiként szemlélni ezeket a képeket, élményeket egy szóban foglalnám össze: örökkévalóság. Talán ehhez hasonló az örökkévalóság is? 

Az evangélikus egyház liturgikus rendjében a „halottak napját” az ún. örökkévalóság vasárnapján (Ewigkeitssonntag) ünnepli. 

Ez a vasárnap mindig az ádvent első vasárnapját megelőző vasárnapra esik, mintegy lezárva az egyházi esztendőt, és jelezve, hogy nem a halálé, a szenvedésé az utolsó szó. A vasárnap propriuma, liturgikus sajátossága a fehér liturgikus szín, mely által az anyaszentegyház gyermekei figyelmét az örökkévalóságban rájuk váró szerető Atyára irányítja. Ennek a vasárnapnak a központjában nem a halál, hanem a Krisztus Jézusban elnyert örök élet és Krisztus halált megtörő hangja áll: „Igazán mondom nektek: eljön az idő, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia hangját, és mindenki, aki meghallja, élni fog” (János 5,25). 

Örökkévalóság vasárnapján a prédikáció után felolvassák az elhunytak nevét és egy-egy gyertyát gyújtanak az oltár mellett lévő gyertyatartóban. A könyörgésekben, az elszenderedett hozzátartozókért elmondott ima kifejezésre juttatja azt a közösséget, amely a látható és láthatatlan világot átíveli, illetve amelyet az anyaszentegyház a szentek közösségének nevez a hitvallásban, melyet minden alkalommal megvallunk. 

E liturgikus cselekmény után az egyház hálaadó imádságot mond, és eucharisztiát, úrvacsorát ünnepel. Talán ezen az ünnepen válik megfoghatóvá a szentek közösségének a valósága: a látható és a láthatatlan egyház a mennyei angyalseregekkel együtt mond hálát az Örökkévalóság Urának. 

Erdélyi helyzetünk gazdagítja ezt az ünnepet, amikor római katolikus testvéreinkkel együtt november elején a temetőnket megtisztítjuk, és szeretteink sírjánál egy imádságot elmondunk. 

Szórványban élő magyarként ezt a hagyományt nemcsak novemberben, hanem az ortodox egyház virágvasárnapját megelőző Szent Lázár szombatján is éltetik. Mintegy egymást buzdítva mennek ki a hívek a temetőbe, hogy gyertyát gyújtva imádságban megemlékezzenek szeretteikről.

A halottjainkról való megemlékezés tehát nemcsak az irántuk tanúsított tisztelet kifejezője, hanem a feltámadásba vetett hitnek, illetve a szentek közösségének az „itt és most”-ban való megélése. Ezért fontos ezt az ünnepet komolyan venni és ebből erőt meríteni a hétköznapok számára, illetve az egyház élő hitét közösségben megvallani: Krisztus Urunk feltámadása és az örök élet nem illúzió, hanem valóság!