Mindenki másként éli meg a csíksomlyói találkozást

Az idei csíksomlyói búcsú hangulatát idéző írást kértek tőlem. Nem könnyű feladat, hiszen erre a zarándoklatra mindenki a saját hangulatát viszi, majd innen a saját megváltozott hangulatával tér vissza. Mindenki másként éli meg a Szűzanyával való találkozást. Mi, marosvásárhelyiek, idén kiváltságosak lehettünk, hiszen Oláh Dénes főesperes életre szóló, emlékezetes beszédével olyan dimenziókba kalauzolta a több százezres hallgatóságot, amellyel öntudatra ébredésre, Isten keresésére, a közösség építésére, embertársaink értékeinek megbecsülésére, megújulásra sarkallt. El kellett menni a két Somlyó-hegy közötti nyeregbe, hogy világosan megérthessük, mi lehet népünk, nemzetünk, közösségeink, családjaink, Erdély megmentője. 

 

Mi, zarándokok a világ bármely szögletéből Csíksomlyóra valójában hazaérkeztünk, mert édesanyánkhoz mentünk. Lélekben lerongyolódottan, azt a közös édesanyát kerestük, akinek egyedül van bejárati kulcsa mindannyiunk szívéhez. A legtöbb édesanya – a főesperes úr édesanyja is – terített asztallal várta, várja gyermekét. A hármas oltárnál asztalt terítettek nekünk, ahová éhesen és szomjasan érkeztünk. Itt a csíksomlyói kegyhely őrei, a ferencesek Lukács evangéliumából egy gyönyörű mondatot választottak számunkra: Boldog a méh, mely téged hordott! – e köré épült a búcsú igehirdetése, ami lelki táplálékul szolgál egy egész évre. 

A boldog élet titka abban rejlik, hogy hogyan viszonyulunk Isten igéjéhez. Ez két dologban ölt testet: az ige hallgatásában és életünkben történő aprópénzre váltásában. A Szűzanya valóban nagy volt, boldognak nevezhető, mert szívébe véste a szavakat, és elgondolkodott rajta. Az Újszövetségben nem írtak fejezeteket a Szűzanyáról, de a fő mozzanatoknál jelen volt: a megtestesüléskor, a keresztre feszítéskor és az egyház születésénél, annak a közösségnek a születésénél, amely Jézus művét hivatott folytatni az idők végéig.

Krisztus része lett az életüknek, boldog, vidám, egymásra figyelő, bővelkedő közösséggé nőttek. Az lenne a mi dolgunk most, 2014-ben, hogy megpróbáljuk ilyen közösséggé alakítani a plébániákat, a magyar civil közösségeket. 

Ferenc pápa Az evangélium öröme című apostoli buzdítás 92. pontjában mondja: ha kicsiny nyájat, közösséget alkotunk is, azt kaptuk feladatul, hogy olyan közösségként éljünk, amely a föld sója és a világ világossága. Tételesen kimondja: ne hagyjátok, hogy elrabolják tőlünk a közösséget! A szentatya jól tudja, hogy az egész világon tönkremenőben vannak a gyarapodó, a növekedő, az értékrendet továbbadó, a jó utat megtartó közösségek. Jól látják gondolkodó magyar testvéreink is, hogy magyar, székely népünket, a római katolikus közösségeket arctalan démoni erők célozták meg, amelyek csak egyet akarnak: szétverni mindent, ami még van, bennünket földönfutóvá tenni, kiszolgáltatni a multik kénye-kedvének, hogy aztán koldusszegényként azt tegyenek velünk, amit akarnak. 

A főesperes hangsúlyozta, nem szeretné mondandóját magyar zászlóba csomagolni, s azt átkötni még háromszínű szalaggal, de azért mégiscsak megvallja, hogy tizenéves kora óta Babits Mihállyal vallja: magyar vagyok, lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el. Magyarként tud római katolikus lenni, és római katolikusként tud magyar lenni. Azért kapcsolta össze a kettőt, mert ha szétválasztja, megtagadja őseit, akik hazát, hitet és nem is akármilyen kultúrát, civilizációt hagytak örökül. Ha becsületes emberként, elkötelezett keresztényként akarunk élni, a kettőt össze kell kapcsolni, de nagyon szorosan. Így kell élnünk, tennünk a dolgunkat.

Nemzeti és egyházi közösségünknek fontos volna öntudatra ébredni.

Bűntudatra ébredni. Ébredés lesz, ha Isten úgy akarja! Az ébresztő szót a prófétalelkű lelkipásztorok, elkötelezett családapák és családanyák fogják kimondani, akik naponta azonosulnak a Szentírással, és folyton Istenre figyelnek. Széchenyikre, Wesselényikre, Felsőbüki Nagy Pálokra volna szükségünk, hogy elinduljon egy ébredési folyamat. Tudatosuljon bennünk, mi mindenünk van! Ha mindezt feltérképezzük, elindulhat az újjászületés. Mindannyiunknak hinnünk kell, hogy küldetésünk van, tudnunk kell, hogy ha munkánkat elvégezzük, közösségünk gazdagabb lesz! 

– Elég volt az értelmetlen zászlólengetésből! Elég volt a nemzeti és egyházi romantikából! Öntudatra kell ébrednünk, és rá kell jönnünk arra, hogy eljött a tettek ideje, a munka ideje! – fogalmazott a főesperes. Mindenki tegye a kötelességét becsülettel, számolatlanul, tudva azt, hogy a mindenható Isten úgyis mindent számon tart.

Ne higgyék, hogy lejárt a csodák ideje! Nem járt le. De kellenek az András-lelkületű pedagógusok, tanárok, papok, professzorok! Mindenkinek van olyan képessége, ami hiányzik a másikból. Ha ezt mind közreadnánk, odaadnánk Jézusnak, lenne még Erdély földje tündérkert. Népünknek alázatos, képességeiket jól ismerő egyházi és világi vezetőkre volna szüksége. 

Ha a lovak széthúznak, a hintó sáncba borul. Az Erdélyben magukat értelmiséginek vallóknak tudniuk kell, hogy húzni kell a hintót, nem egymás torkába harapni. Az Apostolok cselekedetei I. fejezetében olvasható, hogy az egyház élete nem tevékenységgel, hanem az imával kezdődött. Mi ma tevékenykedünk, a világot újra meg akarjuk váltani, és nem imádkozunk. 

– Minket káromkodó népnek, pesszimista népnek tartanak. Miért ne lehetne végre egy pozitív nevet is kiharcolni magunknak, és imádkozó néppé lenni? Olyan néppé, amely beszélő viszonyban van Istennel. Nem tudunk megújulásról beszélni, azért tartunk ott, ahol tartunk, mert menet közben elfelejtettünk imádkozó nép lenni. Aki imádkozik, az Isten kezét fogja. Aki Isten kezét fogja, a jövőjét fogja. Az ima összekapcsol bennünket. Egymásba kapaszkodva, imádkozva tudnánk elindítani a megújulási folyamatot. Közösségeink sorsát tegyük oda a csíksomlyói Szűzanya karjára! Legyünk öntudatra ébredt keresztények, az életünket fölkínáló keresztények, legyünk egymás képességeit alázattal elismerő emberek, legyünk Isten kezét fogó, Istennel beszélő viszonyban lévő, Istent rajongásig szerető imádkozó nép! – mondta az igehirdető, Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes.

És a zarándokokban megszületett a felismerés, amit hazavittek otthonaikba, hogy a hétköznapokban vissza-visszacsengjen a fő gondolat: imádkozó, összetartó népnek lenni jó!