2019. december 14., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Láng Orsolyával, a 14. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nagydíjas rendezőjével

 – Filmes, animációs mivoltodban hozott elismerést ez a díj. Vajon az ilyen jellegű terveidet, munkáidat erősíti fel, vagy továbbra is hasonló súllyal lesz jelen életedben a vers, a széppróza, a könyvillusztráció is?

 – Természetes, hogy ezek is ugyanolyan súllyal maradnak meg az elképzeléseimben és szándékaimban. Egy díj sohasem befolyásolja azokat az irányokat, amiket választunk, vagy amiken elindulunk. Legfeljebb egy pozitív visszaigazolás, hogy az ember nincs teljesen vakvágányon. Egyébként érdekes a díjazás, én ugyanis már két éve befejeztem ezt a munkát, megváltam tőle valahogy, más dolgok kezdtek foglalkoztatni. Nem is igazán tudom hova tenni ezt a két év utáni elismerést. 



 – Talán megerősíti benned, hogy ezt folytatni kell.

 – Igen, de szerencsére már előbb eldöntöttem, hogy folytatom. Többek között ezért is felvételiztem a doktorira, hogy folytassam Pesten ugyanazon az egyetemen, ahol ez a film készült. És most újra nekiláthatok a filmalkotásnak.

 – A Szezon után, a díjazott filmed diplomamunka volt. Marosvásárhelyen nincs tenger, mi magyarázza a témaválasztást?

 – Marosvásárhelyen nincs tenger, de ugyanolyan a hangulat, mint ha szezon után lenne. Kicsit olyan nekem, mint ha átutazóváros lenne Vásárhely. Nem itt születtem, hanem Szatmárnémetiben, bár ennek nincs különösebb jelentősége, mert nagyon kicsi voltam, amikor ideköltöztünk. Viszont sosem éreztem, hogy idekötnek a gyökereim. Mivel a nagyszüleim máshol éltek, vakációban mindig Homoródalmásra vagy Szatmárra mentünk. Persze szeretem én ezt a várost, de nem érzem azt a lokálpatriotizmust, ami sok vásárhelyire jellemző. Különben egyetlen várossal kapcsolatban sem érzem ezt. Talán éppen amiatt, hogy egész gyerekkorunkban így ingáztunk helyek között. Ez a Szezon utáni tengerpart tehát egy kicsit a létérzésem. Mindig azok a helyek érdekeltek, ahol nem hemzsegnek a turisták, és azt kutattam, mi történik az ilyen környezetben, ahol látszólag nem történik semmi.

 – Ez lehet lehangoló is.

 – Én olyan lelki alkat vagyok, hogy nem lehangol, hanem izgat, tudni akarom, hogy a látszólagos eseménytelenség mögött mi történik.

Szekvencia a Szezon után című filmből


 – A munkáid elemzői, kritikusai úgy vélekednek, hogy szerzőként bizonyos távolságtartás jellemző rád. Egyetértesz ezzel?

 – Sosem választottam tudatosan nézőpontot, amikor írok. Ez valószínűleg természetesen fakad belőlem.

 – Többféle nézőpont is érvényes lehet. Egy ideje a Facebookon sokan észrevehették Láng Orsolya alias Ursula Flamme kétkockás megnyilatkozásait, ahol két nézőpontot ütköztetsz. Valószínűleg ennél több nézőpont is lehetséges volna, de kettőt legalább szembeállítasz egymással. 

 – Azért, mert nincs abszolút igazság. Hajtogatjuk a magunkét, és mindenki azt hiszi, neki van igaza. Tényleg előfordulhat, hogy igaza van, de minél több ember hajtogatja a saját igazságát, annál több igazság van. Én egyébként nagyon szeretem a vitát. A produktív vitát. A konfliktus pozitív dolog. Nagyon sokan úgy kezelik, hogy az már a vége mindennek, mert összeütköznek a nézetek, de onnan gyökerezhet a megoldás is. Ezekben a kétkockásokban az is jó, hogy van kép is meg szöveg is. És mind a kettő nagyon egyszerű. Arra törekedtem, hogy egyvonalas karakterek legyenek, és egy mondat. Ezek nem illusztrálják egymást, hanem a kép egy kicsit másképpen fejezi ki azt, amit mond a szöveg. Általában három karakter van: egy nő, egy férfi és egy kutya. Adogatják egymásnak a pórázt, helyzeteket cserélnek, és a mondatokban is ez van, hogy egy kicsit kell módosítani a saját igazságunkon ahhoz, hogy valamilyen kompromisszum, kiegyezés létrejöjjön. Sokszor egy árnyalatnyi, vesszőnyi különbség van.

 – Van, amikor ezek a kétkockás megfogalmazások konkrét személyből vagy konkrét helyzetből indulnak ki?

 – Az úgy van, hogy az embert érik bizonyos hatások, ezek a leülepített benyomásaim. De a leírt mondatok így soha nem hangzottak el. Magamban így szublimáltam. 

 – Mitől függ, hogy mikor kerül előtérbe a költő Láng Orsolya, vagy a prózaíró, a grafikus, netán a filmes éned? 

 – Eléggé egysíkú az érdeklődési köröm. Az emberek közti viszony az, ami írásban is meg rajzban vagy filmen foglalkoztat. Ha valaki tanulmányozná, hogy én mikkel foglalkozom, nem tudna valami nagy térképet rajzolni, amin esetleg ott van a politika, az ökológia, a kisebbségi kérdés és még nem tudom, mi. Lehet, hogy amiatt próbálom ennyi szinten kifejezni magam, mert igazából csak egy vagy két dolog érdekel.

 – A vizualitás mindenképpen provokál. A szövegeidre is mondják, hogy vizuálisak. Milyen gyakran írsz verset?

 – Nem rendszeres nálam a versírás, de vannak termékenyebb periódusok. Vagy inkább azt mondanám, mikor nem tudok írni. Például utazáskor sohasem megy, miközben mások akkor is tudnak, megihleti őket a mozgás. De gyűjtöm magamban az élményeket, a gondolatokat, a képeket, és amikor otthon van egy nyugalmasabb időszak, előveszem ezeket, és vers lesz belőlük.

 – Van már egy új kötetre valód?

 – Gyűl.

 – Az előző, díjazott köteted a Bordaköz volt. Az újabb verseidben is találunk célzást a szívre?

 – Igen. Sajnos vannak elkoptatott szavaink. Azt, hogy szív, már kínos leírni.

 – Mit lehet leírni?

 – Bármit, csak az a baj, hogy könnyen besorolnak egy bizonyos kategóriába. De tényleg vannak elhasznált szavaink, amiket valójában már nem is érzünk át. Ilyeneket, mint a haza vagy a szeretet, már annyit használták az emberi történelem során, hogy valami új megközelítések kellenének helyettük.

 – Hogy érzed, téged már besoroltak valahova?

 – Nem hiszem. Én sem szeretném magamat ilyen vonatkozásban minősíteni. Van, akinek az a célja, hogy minél hamarabb megtalálja a helyét. Én úgy gondolom, hogy az korlátozó hatással lehet az alkotásra. Ha tudom, hogy én vagyok például a kopjafafaragó, akkor csak azt csinálhatom. Mert, ha nem azt csinálom, akkor csalódást okozok a közönségemnek.

 – És a próza mikor jelentkezik?

 – Az tartósabb folyamat. Különben verset és prózát párhuzamosan írtam, de az utóbbit gyűjtöttem össze hamarabb.

 – De talán még korábban hallatott magáról a rajz. Nem véletlenül kerültél a művészeti líceumba. Emlékszem olyan vásárhelyi kiállításra, ahol diákként a te munkád is ott volt.

 – Igaz, bár bizonytalan, hogy melyik volt hamarább, hiszen hatodikos lehettem, amikor a Kemény Zsigmond Társaság meghirdette a Sortis című pályázatot. Bolyai János emberi vonásainak megrajzolására szólította a pályázókat, és arra én egy novellacsírát írtam. I. díjat kaptam rá, az volt az első nagyobb visszhang, ami megerősített abban, hogy érdemes foglalkoznom ezzel is.

 – Kaptál debütdíjat is, fiataloknak járó különféle elismeréseket, ez biztos ösztönző, de növeli az elvárásokat is a szerzővel szemben.

 – Az ember természetesen örül a díjaknak, de egyben rossz is, mert közben lehet, hogy azt érzed, belül üres vagy. Egy elismerés nem tudja kitölteni az űrt, mert éppen ki vagy égve, nincs ihlet, vagy legalábbis az aggaszt, hogy régóta nem csináltál semmit, és talán meg sem érdemled az ünneplést. Az a baj, hogy minden ilyen kiégést, alkotás nélküli időszakot az ember véglegesnek érez. Megfordul benned, hogy jaj, már soha többé nem fogok tudni írni!

 – Szóval van nálad pánikolás is. Pedig sokan mosolygósnak ismernek. Akár filmes karakternek is beillenél. Apropó, film, miért az animációra szakosodtál?

 – Próbálkoztam más filmes ágazatokkal, műfajokkal is. Kolozsváron a Sapientián, ahol négy éven át filmrendezést tanultam, nem volt animáció. Tehát eredetileg filmmel kezdtem, csak rájöttem, hogy az élő szereplőkkel nagyon sok hercehurca van. Én introvertált típus vagyok, nem egyszerű mindenkivel megbeszélnem az elképzeléseimet, esetleg rájuk erőltetni az elvárásaimat, a színészeknek megmondani, hogy mit miért csináljanak, kézben tartani a gyártás minden kis összetevőjét, ezt nem az én alkatomra szabták.

 – Hát igen, a filmrendező atyaistennek érezheti magát.

 – Én pont ezt az atyaistenséget nem éreztem magamban, és így fordultam az animáció felé, ami tényleg passzol nekem. A rajz is visszajött általa.

 – A rajz döntő tényező, de az íráskészségedet is megmozgatja, történeteket szül, a formaérzéked, zenei jártasságod is érvényesül benne...

 – És munka közben nem bántok meg vele senkit. Olyanra rajzolom a karaktereimet, amilyenre akarom. És nincs bennük hiúság. A színészek annyira érzékeny lények, minden kicsi kritika, észrevétel a lelkükbe vág. Ha azt mondod, hogy ezt ne így, hanem úgy mondd, mert a te fejedben úgy van az a karakter, akkor máris összedől a világ. Ettől én mentesülnék.

 – Az animáció egyszerűen, szikáran megrajzolt figurái is lehetnek érzékeny, gazdagon érző valakik.

 – Persze, de azok, amiket tükröznek, az én érzéseim! Ami a megjelenésüket illeti, én azt hiszem, hogy egyszerűnek lenni a legnehezebb. Az ember sokáig keresgél a lehetséges kifejezési formák közt, és nagyon nehéz megtalálni a végleges változatot. Az a jó, ha meg tud szabadulni a sallangoktól, ha eltűnnek az útkeresés nehézségei, és rátalál valami egyszerű, letisztult szemléletmódra, nyelvezetre. Nálam is sokáig tartott a keresgélés, hosszas folyamat eredménye az a célratörő ábrázolás, ami a díjazott filmemben feltűnik. Nem törekszem szenzációs megoldásokra, botrányos témaválasztásra, polgárpukkasztó ötletekre, olyasmikre, amikkel napjainkban tele van a filmvilág is. Megindítóbb tud lenni egy ilyen közvetlen, egyszerűbb hangvétel. Pilinszky négysorosai is többet mondhatnak, mélyebben megérinthetnek, mint mondjuk egy egész nagy elégia. Én ennek a minimalizmusnak vagyok a híve. Talán hosszabb távon is ez lesz a pályám meghatározója. Formailag legalábbis. A dekorativitás nem áll közel hozzám. De tartalmilag is a letisztultabb történetek érdekelnek, azt tudom csinálni.

 – Erről pár hónapja a vásárhelyi filmbarátok is meggyőződhettek az Édentől Keletre filmklub szervezte szerzői esteden. Ott nem csak a Szezon utánt láthattuk, amit a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs mesterképzésének végzőseként jegyeztél, hanem a Kövek című kisjátékfilmedet is. A Sapientián folytatott tanulmányaid betetőzéseként írtad és rendezted azt a produkciót. Abban élő szereplőkkel, két kiváló színésszel, Csiki Ibolyával és F. Bathó Idával dolgoztál együtt.

 – Az az államvizsgafilm is kamaradarab volt. Ott is a párbeszéd volt a lényeg, bizonyos emberi csúsztatások, olyasmik például, hogy igazat mondunk-e, ha hazudunk, ha elleplezzük azt, ami a másikat bántaná. Érdekes egyébként, hogy élő emberekkel, érzékeny színészekkel volt dolgom, és nem volt kudarcos az együttműködés. Kellemes élményként emlékszem vissza az akkori közös munkára, az a forgatás azt is bizonyította, hogy ha vannak is fenntartásaim az ilyen feladatokkal szemben, bármikor újra próbálkozhatom a filmkészítésnek azzal a vonulatával is. A színésznőkkel is nagyon elégedett voltam, az operatőr, Bán Attila is jól dolgozott, szinte minden körülmény kedvezett, de túl kevés idő állt rendelkezésünkre a forgatásra. Mint mindig mifelénk, nem volt elég pénz a produkcióra, a forgatási napok idején a kelleténél gyorsabban kellett dolgozni. Az ilyenkor nélkülözhetetlen meghittség hiányzott, pedig a téma igazán megkívánta volna. Cs. Gyimesi Éva öngyilkossága inspirált. Nem túl jól, de ismertem őt. Elolvastam a Szem a láncban című könyvét a szekuslehallgatási dossziéiról, meg egyebeket is, így írtam a párbeszédes forgatókönyvet. 

 – Többműfajú emberként előretekintve, hogy képzeled el pályádat?

 – Ugyanígy. Amíg valamilyen nagyon szigorú megkötés nem lesz az életemben, addig ezt szeretném csinálni: alkotok különböző műfajokban. Amikor majd lejárnak a tanulmányi évek, animációs stúdióban tudnám elképzelni magam, ahol animációs filmeket rendezek. Civil pályának ez jó. Kevésbé kreativitásellenes, mint egy irodalmi szerkesztőségben dolgozni. 


1987-ben született Szatmárnémetiben. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. 2012-ben filmrendezői diplomát szerzett a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. 2017-ben a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs mesterképzésén diplomázott. Szezon után című diplomafilmjét ugyanabban az évben a Szarajevói Filmfesztiválon mutatták be, ezt követően több díjat nyert nemzetközi animációs fesztiválokon. Verseit és prózai írásait számos magyarországi és erdélyi irodalmi folyóirat, portál közli. 2015-ös, Tejszobor című kisregényéért megkapta a Fehér Klára irodalmi díjat, a Méhes György-debütdíjat és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debütdíját. 2016-os, Bordaköz című verseskötete Szilágyi Domokos-díjban részesült. A Helikon hasábjain 2018-ban közölt írásaiért a lap által alapított Kemény Zsigmond-díjat vehette át. Marosvásárhelyen él, szabadúszó író, grafikus, könyvillusztrátor.