Mindaz, ami összeköt és elválaszt bennünket

Amikor legelőször szembejött velem a kötet címe:

Mi, székelyek és román barátaink, ösztönösen a következő kiegészítést tettem gondolatban: mi, magyarok és román barátaink. Igen, hiszen mindannyiunknak vannak román barátai, nem is kevesen. Éle-tünk során értékes emberekkel igyekszünk körülvenni magunkat, és a sorsunk Erdély sajátságos geopolitikai övezetében összefonódik több nemzetiség sorsával. Sorsuk a mi sorsunk, mint ahogyan a sajátunk is kihatással van honfitársaink sorsára, nemzetiségtől függetlenül. Rajtunk múlik, hogy pozitív vagy negatív tőkét kovácsolunk-e ebből, erényt vagy ellenszenvet. Az elmúlt száz év nemzeti ingerlékenysége, túlfokozott nemzeti érzékenysége sok szenvedés, félelem és düh forrása volt, és ez alól nem mentesült sem román, sem magyar.

Simó Márton szerkesztő, író, publicista a romániai centenárium évében, 2018-ban rendhagyó kötet összeállítására szánta el magát. Elhatározta ugyanis, hogy könyvében olyan húsz román nemzetiségű személyt sorakoztat fel, faggatja őket életükről, erdélyi jövőképükről, a magyarsághoz való viszonyulásukról, akik munkásságuk vagy életvitelük során véleményformálók a kortárs erdélyi közéletben. A kötet címe, mint azt már fentebb jeleztem: Mi, székelyek és román barátaink – Interjúk, dokumentumok és vallomások az együttélésről, 2018-ban jelent meg az Erdélyi Műhely Könyvek sorozatban, az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport kiadásában (Budapest–Székelyudvarhely). Egészen pontosan tizenhét szereplő vall élő, telefonos, illetve a ma oly divatos és kézenfekvő internetes interjúban. Lucian Boia történész gondolatait, Gelu Păteanu (1925–1995) műfordító, szerkesztő, író, valamint Ştefan Ciocan (1969–2018) publicista eszmeiségét a kötet szerkesztője ismerteti az olvasóval. Az értelmiségi és civil szféra képviselői nyíltan, kendőzetlenül szólnak a román–magyar együttélés kérdéséről. Két interjúalanynak nemrég megjelent kötete, melyeket magam is tanulmányoztam, minden kétséget kizáróan alátámasztja azt az ideológiamentes személetet, amit a kötet többi szereplői is magukénak vallanak a Kárpát-medencei történelmi tényeket illetően: Lucian Boia Az 1918-as nagy egyesülés – Nemzetek, határok, kisebbségek (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018 ford. Rostás-Péter István), valamint Cristian Sandache román nyelven megjelent Fények és árnyak a Kárpát-medencében. Románok és magyarok Erdélyben (Argonaut Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018) köteteiben. (Itt kell megjegyeznem, hogy Cristian Sandache professzor magyar nyelven írt dedikációt számomra a fent említett kötet kolozsvári bemutatója alkalmából. Ez is az erdélyi normalitás apró, de rendkívül szép gesztusa.)

Az interjúalanyok közül többnek is vannak magyar felmenői, mely tény nyilvánvalóvá teszi az elfogadást, a vonzalmat, a sorsközösség felvállalását. De olyanok is vannak, akik egyszerűen „csak” azt érzik, hogy a másságellenes propaganda nem összeegyeztethető értékrendszerükkel. Többjük folyamatosan publikál tudományos és ismeretterjesztő tanulmányokat, közéleti tárcákat a nyomtatott sajtóban vagy online felületen, közösségi oldalakon a román–magyar viszonyról; tévhiteket próbálnak cáfolni érvekkel, egyszóval hintik a békés együttélés magvait. Az interjú egyik kulcskérdése a centenáriumi ünnepléshez kapcsolódik, konkrétan: hogyan, milyen érzésekkel várják, illetve ünneplik 2018. december 1-jét? A kérdésre adott válaszokat egyetlen mondatban lehet megfogalmazni, annyira egységesek: egyrészt az önrendelkezés kiteljesedése örömre ad okot, de a történelmi legendákkal telített ünneplés hamis fénye elhalványíthatja azt. Másrészt, sajnálatos módon, az elmúlt száz évben az előrevetített ugrásszerű gazdasági, társadalmi fejlődés jóval az elvárások alatt maradt, hiszen eleve az egyesített Ó-Románia és Erdély más-más fokozatról indított ebben a folyamatban. Többször is elhangzik az interjúkban a transzilvanizmus fogalma, melyet Tudor Duică így fogalmaz meg: „A transzilvanizmus lényege nem holmi kivagyiság, hanem az egymás ismerete által közösen, szeretetben és harmóniában megélt különbözőség lenne.” Milyen egyszerű és szép megfogalmazás. Engem rögtön el is gondolkoztatott, vajon mi, magyarok, minden tőlünk telhetőt megteszünk ennek érdekében? Kellőképpen nyitottak vagyunk-e egymás megismerésére, elfogadására, kölcsönös tiszteletére? Vagy netán éppen a centenárium kapcsán hajlamosabbak vagyunk keseregni, dühöngeni a múlt történelmi tényein?

Tárgyilagos, érzelmi megnyilvánulásoktól mentes és tényfeltáró történetírásra és történettanításra van (lenne) és szemléletváltásra van szükség. A hazafiság az egyik elemi érzület. Az igazi hazafiságot azonban csak akkor tudjuk kellő átéléssel megélni, ha tényként fogadjuk el, hogy a mellettünk lévő más nemzetiségű embertársunk ugyanolyan fontos és értékes, mint minekünk.

Mircea Dăian kijelenti, hogy „a párhuzamos erdélyi kultúrákban párhuzamosan cselekszünk”. Valóban így van? Például, ahogyan azt Tudor Duică is felveti, miért is nincs közös ünnepünk? Csak kifejezetten magyar és kifejezetten román, szász ünnepek vannak. „Mind a két közösségben megvan a kellő igény, hogy őrizze az identitását, hiszen ez is erdélyi gyakorlat” – mondja Smaranda Enache; de nem lenne felemelő egy nap az évben, amikor a nemzeti közösségek ünnepén együtt ünnepelhetünk? Utópisztikus gondolat? Remélem, nem lesz olyan távlati, ahogyan jelen pillanatban érezzük az aktuálpolitikai kontextusban. 

Cristian Sandache így fogalmaz: „Úgy érzem, nekem az a feladatom, hogy minél több, a magyar történelemre vontakozó munkát publikáljak, s hogy építsem a magyar–román kapcsolatokat”, „…a jövő majd a mában történő cselekedetek utóhatásaként formálódik”. Valójában a megkérdezettek mindegyike fontosnak tartja, hogy cselekvési szinten hozzájáruljon a kölcsönös megismeréshez, egymás elfogadásához, egy konstruktív életforma kialakításához. 

Gelu Păteanuról a következőképpen vall Farkas Wellmann Endre: „Azóta sem tudunk a szabadságnak egy ennyire megszállott újabb apostoláról, ennyire tisztán gondolkodó zsenijéről, aki a magyar–román megbékélés ilyen meggyőződéses harcosa lenne, aki a gyakorlatban is bizonyítani tudta, hogy elméletei helyesek, és azt is, hogy a nacionalizmus bármely offenzív formája értelmetlen.” 

A kötetben szereplő Roxána Tudort a közösségi médiából ismerem. Az alábbi kijelentésére lettem fokozottan figyelmes: „Magyar–román viszonylatban azonban szubjektív vagyok: a szeretetem mindig a magyarok felé vonz, számomra ők az elsők. A magyarok könnyei az én könnyeim is. Az én könnyeim a magyarokéi ugyanakkor.” Bevallom, meghökkentettek. Roxána, elmondása szerint, oltyán származású, ennek fényében kijelentései akár ambivalens érzéseket is kiválthatnak az olvasóból: el kell, el lehet-e menni odáig, hogy valaki feladja nemzeti identitását egy másik nemzet javára? 

Mindenképpen rendhagyó kötetet nyújt át nekünk Simó Márton. Sőt, amint a kötet utószavából megtudhatjuk, a folytatás sem marad el. Ami még nagyon fontos, megjelent a könyv román fordítása is. Így kettős haszon, hogy román társaink is széles körben megismerkedhetnek nagyszerű gondolatokkal. Olvasásra és újraolvasásra ajánlott.

Doszlop Lídia