Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Soós Kevin harcosnak született. Két küzdősportban – a kjokusin (kyokushin) karatéban és a birkózásban – is megtalálta önmagát, iskola után többórás edzéseken engedi ki a gőzt, a hétvégéit pedig gyakran versenyeken tölti. Tudja, hogy a győzelem fejben dől el, bizonyára ennek is köszönhető, hogy mindig éremmel tér haza. Legutóbb novemberben hozta el csapatával az aranyat a szebeni országos karatebajnokságról, a birkózók Medgidiában szervezett országos versenyén pedig a dobogó harmadik fokára állhatott.
– Mikor és hogyan szeretted meg a küzdősportokat? – kérdeztem a Dr. Bernády György Általános Iskola 7. D osztályába járó, 13 éves fiút.
– Minden a karatéval kezdődött. Öt évvel ezelőtt édesapám mondta, hogy jó lenne kipróbálni, mert megerősít és önbizalmat ad. Megfogadtam a tanácsát, és amit a Dodi kyo dojo klub edzőtermében tapasztaltam, egyből megtetszett. Szász József (Dodi) tanítványa lettem.
– Milyenek voltak az első edzések?
– Az alapoknál, a harcban alkalmazható rúgások, ütések elsajátításával kezdtem, közben lassan a technikai résszel is megismerkedtem, aminek a lényege, a mozdulatok szépsége a küzdelemben nem használható. Körülbelül egy fél év után letettem az első vizsgát piros övre. Minden övhöz két vizsga tartozik, így még volt egy a pirosra, aztán a kék, majd a sárga övet is megszereztem. A legutóbbi, szám szerint kilencedik vizsgámmal a zöld övet érdemeltem ki. A zöld után a barna következik, végül pedig a fekete.
– Van-e kedvenced a kjokusin karate eszköztárából?
– Több is, de a mawashi gerit emelném ki, aminek jelentése: köríves rúgás.
– Mesélj kicsit a versenyekről.
– Öt év alatt három országos megmérettetésen vettem részt Szebenben. Ezekre a versenyekre a keresztapám, Gyöngyi Béla anyagi támogatásával jutottam el, és később a birkózásban is ő támogatott, ezért nagyon hálás vagyok neki. Az első karatebajnokságon még eléggé féltem, de sikerült megszereznem a bronzérmet. Tavalyelőtt került sor a második megmérettetésre, a háromból az volt a legnehezebb. Megerőltető küzdelmekben volt részem, de végül első lettem. A harmadik bajnokság egy hónapja zajlott le, ott 15 másodpercre volt szükségem az ellenfél legyőzéséhez. Az edzőm a végén meg is jegyezte, hogy: „Kevin nem hagyta a bajnoki címet.” Szintén ő mondta, hogy a csapattársaimnak is sok erőt, önbizalmat adtam, úgy ordítottam a bátorításukért, hogy az edző hangja nem is hallatszott.
– Mi a legnehezebb egy ilyen bajnokságon?
– Az izgalom leküzdése. Amikor azonban meglátom az ellenfelem, már tudom, hogy képes vagyok őt legyőzni.
– Hogyan jött be a képbe a birkózás?
– Egy időben a karatéval párhuzamosan futballozni is jártam, de azt két év múlva meguntam, abbahagytam. Szerettem volna helyette valami más sportba belekezdeni. Akkoriban jött be az iskolába szórólapokkal a mostani birkózóedzőm, Simon László. Egy hónapig kérleltem édesapámat, hogy írasson be, és végül kötélnek állt.
– Milyen pluszt ad a birkózás?
– Napi kétórás edzések vannak hétfőtől péntekig, ez nagyon megerősít. Szinte minden hónapban vannak versenyek is. Az őszi országos bajnokságon, amit Medgidiában tartottak, körülbelül ezer sportoló vett részt. Rengeteget izgultam a verseny előtt, mert mindenképpen bizonyítani szerettem volna. Négy meccsből csak az utolsó előttit veszítettem el, így szereztem meg a bronzérmet. A mezőny ismeretében ez számomra hatalmas sikerélmény volt. Szintén ebben az évben Magyarországon, Kiskunfélegyházán is volt egy bajnokság, ott volt egy külön kihívás, amivel meg kellett birkóznom. Míg a karaténál másképp van, a birkózásnál pár kilón múlik, hogy melyik súlycsoportba kerülsz. A kiskunfélegyházi versenyről a megmérettetés előtt három nappal szereztem tudomást, és éppen ennyi időm volt leadni négy kilót. Nem volt könnyű, de sikerült.
– Hogy tudtad ezt elérni?
– Három nap alatt szinte semmit nem ettem, csak rizsfelfújtat, grillezett csirkét. A vízivásban is vissza kellett fognom magam. Az egész család velem diétázott, és a közös erőfeszítés meghozta a gyümölcsét. Kiskunfélegyházáról ezüstéremmel tértem haza.
– A küzdősportokban, gondolom, napirenden vannak a sérülések. A fizikai fájdalmat hogyan lehet meccs közben leküzdeni?
– Igyekszem a versenyre koncentrálni, így legtöbbször meg is feledkezem a fájdalomról. Persze ez nem mindig lehetséges. A magyarországi bajnokság egyik meccsén majdnem életveszélybe kerültem. Hídban voltam, és az ellenfelem tolni kezdett. Hiába figyelmeztette a magyar bíró, hogy ez nem szabályos, az ellenfél román volt, és nem értette. Amikor hallottam, hogy ropog a nyakam, megijedtem, és egy pillanatra a győzelemről is megfeledkeztem. Végül mégis minden jól alakult.
– A versenyeken kívül bizonyára edzőtáborok is vannak.
– A karatés csapattal szoktunk ilyen táborokba menni. Nagyon jó hangulatban telnek ezek az együttlétek, mert sok a barát, ugyanakkor van egy kiképző, felkészítő jellegük is. Előfordul például, hogy éjjel fel kell kelnünk, és szaladnunk kell a hóban. Így nő az erőnlétünk a következő megmérettetésre.
– A számtalan edzés és verseny mellett mikor jut időd pihenni?
– A hétvégéknek körülbelül a 40 százalékát töltik ki versenyek, így maradnak szabad szombatjaim és vasárnapjaim is. Az edzések hétköznap délutánonként zajlanak, este 7–8-ra otthon vagyok, így két órám jut a lazításra. Nekem ennyi elég.