Mi a színész, a színház – szakma-e vagy ennél több?

Bács Miklós 1988-ban végezte a Marosvásárhelyi Színművészeti Intézet színész szakát, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz került. 1991-ben Melania Ursu színművésznő kérte fel, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán újraalakult színészmesterség szakon tanítson. Azóta a román és a magyar kar tanára. Rendszeresen tart műhelygyakorlatokat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is. Nemrég a Köteles Sámuel utcai intézményben egy workshop előtt beszélgettünk színházról, színművészeti oktatásról. 

– Kezdjük a beszélgetést általános megközelítéssel. Több évtizedes színészi, tanári tapasztalatára alapozva hova helyezné el hazai vagy akár európai viszonylatban egy virtuális rangsorban az erdélyi magyar színjátszást, színházművészetet? 

– Nagyon jó helyre. Tagadhatatlan erőssége az erdélyi magyar színháznak, hogy változatos, mert kettős kultúrából táplálkozik, ezért széles skálán mozog. Az is előnye, hogy van átjárhatóság mindkét irányba, ami fontos adaléka mindkettőnek. Vannak olyan román rendezők, aki külföldön dolgoztak, hazajöttek, és együttműködnek román és magyar színházakkal. Andrei Şerban, Silviu Purcărete, Radu Afrim alkotásaikban összekapcsolják a román és a magyar színházi életet, és ezen túl a romániait az európai vagy akár a világszínházzal. A román kultúrával való kapcsolat különlegességet, sajátosságot tulajdonít az erdélyi magyar színjátszásnak. Ez minden téren érződik. A román szakma is kiemeli a kolozsvári és a marosvásárhelyi színházakat, a magyar társulatokat országos szinten a legerősebb műhelyként tartják számon. A két színházi kultúra között van egy egészséges átjárás a színházi irányzatok keresésében. Hogy ez merre mutat, a későbbiekben kristályosodik ki. A színháztörténészeknek lesz majd a dolguk meghatározni, hogy akár beszélgetésünkkor hol áll a kortárs színházművészet, a román, az erdélyi magyar színházak által (ma) meghatározott trend. Nem hiszem, hogy valahol létezik a művészi irányzatoknak egységes vonulata. Van egyfajta kínálat, de mindenképpen a közönség, a befogadó dönti el, hogy számára mi a jó, mi a maradandó. 

– És nem lehet attól sem eltekinteni, hogy idővel a közönségigény is változik. Ha csak az 1989 előtti időkre gondolunk, mára köztudott, hogy egyrészt a sorok közötti olvasás, a replikák rejtett üzenete miatt ültek be a nézők a színházba. Azóta nagyot nyitott a világ, sokféle hatás éri a közönséget, igen széles a kínálat, van kitekintés, összehasonlítási alap produkciók között hazai és külföldi kitekintésben.

– Akár az irányzatok, a közönség sem egységes. Nincs kifejezetten kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi közönség, ahol kialakul egyfajta nézet. A közönség befogadókészségének, elvárásai-nak alakítása is a mi felelősségünk. Azt a közönséget kapjuk, amelyet így vagy úgy sikerült felnevelnünk. Kolozsváron is átéltem több „közönségválságot”. Volt, amikor a sarkunkra kellett állnunk, és túl kellett élnünk azt, hogy közönségünket a társulattal együtt megváltoztattuk. Újabb irányzat felé kellett vezetni a nagyérdeműt, és a mi feladatunk volt ezt megtenni. A közönséget nem úgy kell kiszolgálni, mint a klienst a vendéglőben. Ugyanakkor nem lehet erőszakkal nevelni, elfogadtatni olyasmit, amire a nézők nincsenek felkészülve. Kényes út. Ezt nehezítheti az általános politikai helyzet, az egyéb piszkos közjátékok. De mindezt félretéve, a legfontosabb a közönséggel való kapcsolat, mert enélkül nincsen színház. Azt is el kell fogadni, hogy generációváltás van, és ehhez igazodni kell. Vannak olyan szempontok, amelyek állandóak, ezek az alapok, de a színház a társadalommal, a közönséggel él együtt. Ebben a folyamatban viszont az a lényeg, hogy a színházi alkotónak kell eldöntenie, milyen színházművészeti eszközöket használ arra, hogy betöltse a színházművészet alapfunkcióit. Mert lehet jól és rosszul is szórakoztatni, nevelni, ez mindenkor és mindenképpen a színházcsinálók felelőssége. És ez így volt, amióta színház létezik. 

– A művészeti szempont mellett a jelenlegi gazdasági, társadalmi körülmények között mitől függ, hogy jó vagy rossz lesz egy előadás?

– Bonyolult folyamat, amelyben mindenkit egyforma felelősség terhel, az intézményvezetőtől a rendezőn keresztül a színészig. Egy igazgató olyan vezetéspolitikát kell alkalmazzon, amely elősegíti az alkotómunkát. A jelenlegi gazdasági körülmények között ez óriási erőfeszítésbe kerül. De nem kell állandóan siránkozni azért, hogy nincs pénz. Köztudott, hogy nagyon nehéz egy színházigazgatónak biztosítani azt a közeget, ahol a művész megnyilvánulhat. Évekkel a produkció színrevitele előtt kell egyeztetni a rendezővel, fel kell építeni a társulatot, hogy befogadó legyen a rendező iránt, ami viszont nem garantálja a jó eredményt. Mert nem lehet megjósolni, hogy egy alkotás milyen lesz. Fontos viszont a folytonosság biztosítása, ami nem csak a műsorpolitikától függ. S azt is el kell fogadni, hogy vannak időszakok, amikor egy társulat jól vagy kevésbé sikeresen teljesít. Ez normális folyamat egy társulat életében. A gond akkor van, ha megszakad a folytonosság, ami elidegenítheti a nézőt, és akkor nagyon nehéz visszahozni, visszaszoktatni a nagyérdeműt. 

– Gazdasági (politikai) válságban a kultúra szenved a legtöbbet. Annak ellenére, hogy nehéz egy-egy előadást színre vinni, egyre több magántársulat, önálló produkciók jönnek létre. 

– A magántársulatok léte, kísérletezései része a színházi életnek. Ez a tendencia egyre erőteljesebb lesz, ahogy Nyugaton is az. Az állami színházaknak is létszükséglet az alternatív társulatok működése. A gond az, hogy a támogatási törvény nem összpontosít megfelelően ezekre a társulatokra. Nem egészséges, hogy a legtöbb közpénz az állami színházaknak jut, és nem segítik ezt az alternatív vonulatot. Kevés olyan ország van a világon, ahol hat nemzeti színház működik, mint Romániában. Ez abszurdum. Egy nemzeti színháza kell legyen, amely képviseli az országot. Esetleg a mi esetünkben – mivel jelentős kisebbségi színházművészetünk van – kettő lehetne. Ezért is át kellene gondolni az országos művészetpolitikát. Az állami színházakat támogatni kell, hogy eladható szinten tartsák a jegyek árát. Az is világos, hogy a művészetből nem lehet megélni, de akkor is be kell fektetni, ha nem nyereséges. A politikumnak kell eldöntenie, hogy mennyire fontos szerepet szán az ország kulturális életében a színházművészetnek, és ehhez mérten kell anyagi forrást hozzárendelnie. Visszatérek ahhoz, hogy nem mindenben a pénz a döntő tényező. Jó menedzseléssel elő lehet teremteni a megfelelő anyagi hátteret. Erre talán a legjobb példa a nagyszebeni nemzetközi színházi fesztivál, ahol az igazgató, Constantin Chiriac a városi kultúrotthon igazgatójaként kezdeményezte a fesztivált. Először három (kolozsvári, moldvai és nagyszebeni) társulat jelentkezett, majd kitartásának, kapcsolatainak köszönhetően az évek során nemzetközivé fejlődött. Jelenleg a finanszírozók nagy része magáncég. Nem mindig az államtól kell várni a megoldást. 

– Bács Miklós több mint 30 éve tanár is, rálátása van mind a kolozsvári, mind a marosvásárhelyi magyar színészoktatásra. A beszélgetést indító kérdésre visszatérve: hol állunk e téren?

– Jó munka folyik mindkét intézetben. Megnyugtató érzés és öröm visszatérni arra a helyre, ahol én is színésszé váltam. Fiatalon azért aggódtam, hogy mi lesz, ha a nagy öregek tanárgenerációja kihal? Nem történt semmi rossz. Megvolt a váltás, az oktatás jó irányban halad. S ezt igazolja a csoport is, amellyel dolgozom. Az oktatással kapcsolatosan azonban – tapasztalatomra hivatkozva – felmerül néhány általános kérdés, amely nemcsak a romániai színészképzésben, hanem Európa más hasonló intézményeiben is dilemma. Ahhoz, hogy más szakterületen valaki egyetemi tanár legyen, megfelelő diplomára van szüksége. Ehhez teljesítenie kell azokat az akadémiai követelményeket, amelyeket az adott ország oktatási jogszabálya kötelezővé tesz. Azonban ha színésztanár akarok lenni, nem kell diploma, mert tulajdonképpen ez egy gyakorlati szakma. Annyira az, hogy ha színész tanít, az ő szemszögéből, ha rendező tanít, akkor a rendező meglátása szerint adja át a módszert a diáknak. Ez egy tapasztalati tudáshalmaz. A művészpedagógia teljesen más irányzat. Mivel nem léteznek tanári iskolák, nincsenek sematikusan alkalmazható metodológiák sem. És nem is lehetnek. Romániában természetellenes és egészségtelen az akadémiai rendszert egybeolvasztani a művészeti oktatással. Nem fér meg a kettő egymás mellett. Az akadémiai rendszer tudományos, rideg, kemény szerkezet, nem lehet beleerőltetni a művészeti oktatást, de muszáj, mert másként nem jön az anyagi támogatás, nincs alternatív rendszer. A művészeti oktatás különálló alternatív rendszert igényel, amely párhuzamos és egyenértékű kell legyen az akadémikus struktúrával, finanszírozás és szakmai szempontból is. 

– Vannak, akik úgy tartják, hogy nem kellett volna alkalmazni a bolognai rendszert a művészeti oktatásban. 

– Ez is vitatott. Bár a színház több ezer éves, alig 150 éve létezik színészoktatás. A kérdés az, hogy mennyi időbe telik, ameddig olyan alapokat ad a tanár a színészhallgatónak, amivel elindulhat a saját útján? A színművészeti oktatás tapasztalatból született, tapasztalatokra alapozó módszertan. A gondolkodásmód rendszerezését, a színészmesterség technikáit meg lehet tanítani, a tehetséget nem, mert az vagy van, vagy nincs. És azt sem kell elfelejteni, hogy a mi „anyagunk” az emberi lélek, a test. Nem lehet időkorlátokat szabni arra, hogy ki, miként és mikor sajátítja el az említett technikákat. A mesterképzés sem a legjobb, mert nem folyamatában gondolták ki ezt a fokozatot. Ha a színészmesterség-oktatásban nincs folyamatosság, akkor nem áll össze az út, amelyet biztosan végig lehet járni. A mesterképzés antiszelekció. Az történik, hogy a tehetségesebb színészhallgatókat három év után elviszik színházakhoz. Így nem lesz idejük elvégezni a „kötelező” mesterit. Ezzel szemben a kevésbé tehetségesek folytatják tanulmányaikat. S míg az előbbi már dolgozik, a színpadon gyarapíthatja azokat az eszközöket, amelyekkel elindult, halad a maga útján, az utóbbi két év múlva ugyanoda kerül, sokkal nagyobb javadalmazási besorolásba, mint a tehetségesebb, de csak alapképzésben részesült egykori egyetemista társa. Ez méltánytalan előnytelenségeket, konfliktusokat eredményezhet. Ezért másfajta tartalmat kellene adni a mesterképzésnek. 

– Ha gyors számítást végzünk, magyar nyelvterületen egy évben talán közel száz színész végez. Nem mindenkinek jut hely a színpadon. 

– Romániában – román és magyar egyetemek színházművészeti szakjait egybevéve – egy év alatt 600-an végeznek színészmesterség szakon. Ez félelmetes létszám. De nem tragikus. Nem mindenkiből nevelünk színpadképes színészt. A színházi eszközökkel nem csak a színpadképes színész dolgozhat. Rengeteg lehetőség akad, a pedagógiától a pszichoterápiáin keresztül az egyéniségfejlesztésen át a kommunikációig. Színházközelben maradva, példaként említem, hogy George Banu, Andrei Şerban, Harag György világhírű rendezők színészek voltak. 

Nincs stratégia arra, hogy mit kezd az ország évente 600 színész végzőssel, amikor ebből alig 15–20 színpadra való. Ha lenne egységes elképzelés, akkor az alapképzést követően – akár a mesterszakon – találnák meg a helyét azoknak, akik nem színpadképesek, hiszen, amint említettem, a színészetnek, a színművészeti eszközöknek hatalmas felhasználási területe van. A társadalomnak szüksége van ezekre az eszközökre, amelyek használata széles skálát ölelne fel az üzleti szférától a politikumig. Egy másik fontos terület lehet a szakkollégiumi oktatás. Vannak már színművészeti osztályok líceumokban. Itt különösen oda kell figyelni arra, hogy a szakmaválasztás legérzékenyebb időszakában egy 14–18 éves fiatalnak milyen jövőt adunk a kezébe. Ez óriási felelősség. És akkor megint visszatérhetünk arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mi a színész, a színház: szakma-e vagy művészet? Miként viszonyuljunk hozzá egyszerű nézőként, színművészetis diákokként, tanárokként, színházi szakemberekként? Sajnos ezeket a kérdéseket kevesen teszik fel azon fiatalok közül, akik ezt az utat választják. A válasz azonban sokkal szélesebb körű, mint ahogyan beszélgetésünkből kitűnik.