Meseszer Sáromberkén

Hogy mi is a Meseszer? – ezt csak akkor tudtuk meg, amikor részt vettünk egy szívet, lelket melengető műsoron.

A Nagyernyei Általános Iskola ünnepélyes keretek között „szerét ejtette”, hogy átadja a sáromberki iskolának a MESESZERT.

Hogy mi is a Meseszer? – ezt csak akkor tudtuk meg, amikor részt vettünk egy szívet, lelket melengető műsoron. Sok kis mesemondó tolmácsolta a magyar népmesekincs legszebb darabjait. Megtapsolhattuk az ötletes mesejeleneteket, hallgathattuk a kis furulyások tisztán csengő népdalait, gyönyörködhettünk a sok szép székely ruhás gyerekben, akik komolyan vették a feladatot és színvonalas műsorral leptek meg bennünket. Így lettünk részesei egy csodálatos kezdeményezésnek. Ugyanis 2009 novemberében az Egri Megyei és Városi Könyvtár elindította útjára a Meseszer elnevezésű „mesestafétát”, hiszen se szeri, se száma népmeséinknek, amelyek valamikor szájhagyomány útján terjedtek nemzedékről nemzedékre. Gondolom, ezt a hagyományt szeretnék ápolni a kezdeményezők, és felhívni a figyelmet arra, hogy a mesét mondani kell gyermeknek, felnőttnek egyaránt.

A sáromberki iskolának tehát az volt a feladata, hogy a Meseszert továbbadja újabb két iskolának. Arra gondoltunk, hogy egy hónap alatt elkészülünk a megfelelő műsorral, amelyet a meghívottaknak adunk elő, de időközben mesemondó hangulatot is teremtünk saját iskolánkban. Így minden nap egy kisebb osztály mesemondója elmondott reggel, tanítás előtt egy magyar népmesét az egy évvel nagyobbaknak. Háromszor került sor minden osztály mesemondóira. A mesék címét selyemszalagokra írtuk, és egy szépen faragott mesefára fűztük fel. Huszonkét nap alatt huszonkét tanuló ugyanennyi mesét mondott el, az első osztályostól a nyolcadikosig. Közben lázasan készültünk méltó módon átadni a Marosmagyarói Általános Iskolának és a régeni Al. Ceuşianu Általános Iskolának a stafétát.

Fodor Ildikó, Marton Margit, Porkoláb Ildikó, Sükei Mária tanítónők valamint a magyar szakos tanárnő színpadra álmodtuk a hajdani téli estéket, amikor munka közben folyik a mesemondás, játék, tánc, ének. Sikerült is.

Azt hiszem, nemcsak a vendégek érezték, hanem maguk a szereplő gyermekek is, hogy milyen jó közösségben lenni, együtt szórakozni, valami tartalmas, értékes, lélekerősítő játékot játszani. A számítógépes, televíziós világban üdítően hatott a hagyományőrző műsor. A sok divatos, hóbortos ruhát felváltotta, ha egy délutánra is, a gyönyörű székely népviselet. És dalolt, dalolt nemcsak a gyermeksereg, hanem mi magunk is, együtt a nézőkkel.

Köszönet minden kollégának, aki segített a műsor megvalósításában, köszönet az igazgató úrnak, aki első perctől mindenben támogatott minket, köszönet a sáromberki szülőknek, akik jelesre vizsgáztak vendéglátásból, hisz az alkalomhoz illő pánkót és töltelékes káposztát ők varázsolták a vendégek asztalára. Kívánom, hogy minden iskolába jusson el a Meseszer, hogy nevelők, diákok, szülők gazdagodjanak ezekkel a kincsekkel. Rajtunk múlik, hogy a feledés pora belepi-e vagy nem hagyományainkat.

Mezei Ildikó magyartanár