Mert megtehetik
2023-06-26 15:00:00
- Kuszálik Péter
A technika fejlődése és a párnacihában felgyűlt bankók mennyisége erősen piszkálja a kalandvágyó emberek orrocskáját. Példát mondok: az Olimposz évezredekig állt a neki kijelölt helyen, anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna fölmászni a tetejére. A derék ógörögök jól elvoltak a maguk kreálta hitvilággal, nem siettek feltalálni az alpinizmust. Élénk fantáziájú népek éltek arrafelé, csupán a képzeletükre hagyatkozva be tudták népesíteni a felhő koszorúzta magasságot; istenek és titánok lakhelyeként tartották számon a titokzatos csúcsot. Napközben a földet művelték, terelgették a juhokat és halásztak, ősszel kipréselték a szőlő levét, esténként pedig – a mécses gyér fénye mellett – a mitológia történeteit színezték egyre élénkebbre. Négyezer év alatt senkinek sem jutott eszébe felcihelődni, hágóvasat kötni a lábára, s szöges végű bottal felballagni 2900 méter magasra. Minek is? A valóság sokkal szürkébb a képzelet színes képeinél.
(Közbevetőleg egy adoma a képzelet felsőbbrendűségéről. Az első repülőgépek korában történt, hogy valamely híres író a titkárával sétált a Szajna partján. Adott percben a titkár felkiált: – Mester! Nézze ezt a csodát… Fantasztikus! Repülőgép Párizs egén…! Ám a Mester továbbra is az utca macskaköveit nézegeti: – El tudom képzelni…)
Száztíz évvel ezelőtt három fickó úgy döntött: eljött az ideje a mászásnak, sze’ mégse állhat ott az Olimposz – meghágatlanul. Vélhetően az volt az indítékuk, hogy az embernek mindent meg kell hódítania, s ha nem ők, akkor majd mások másznak föl; hát akkor inkább ők, így aztán beírhatják a nevüket a felfedezők kódexébe. Mert a 20. században már mindenféle regiszter és lista készült arról, hogy ki, mikor, kivel és miért mászott föl egy-egy sziklára, bújt be valamilyen barlangba, süllyedt alá az óceán fenekére vagy repült el a Holdig. Mert már megtehetik, megvan a szükséges felszerelés, s pénz mint a pelyva… S hát ott van a Rekordok könyve is, muszáj abba is bekerülni, nehogy nyomtalanul vonuljanak ki az árnyékvilágból.
Megjegyzem: a kalandvágy is hozzájárult a rekordok felállításához. A régi egyiptomiak, kínaiak vagy ógörögök nem a hírnév miatt alkották meg a találmányaikat, hanem szükségből (lám-lám, a rómaiak „navigare necesse est” mondásában is benne van a ’muszáj’…). A mai szerencsevadászok nyugodtan metszhetnék otthon a rózsáikat, de hát kinek kell az ’unalmas’ élet, amikor annyi lehetőség csábít a gyors halálra. Meg a hírnévre.
Az elmúlt napokban történt, hogy öt unatkozó férfiú beleült egy házilag tajkolt lélekvesztőbe, s alámerült az Atlanti-óceánba, hogy egy-egy szelfit készítsenek a Titanic hajó roncsaival, 3800 méter mélységben. A magunkfajta szegény ember örül, ha vasárnap csirkefarhát kerül a tányérjába, nekünk nem telik efféle marhaságokra, de az említett urak dúsgazdagok voltak és imádták a kalandot. Mindezt csak múlt idejű igékkel mesélem, mert odavesztek. Ja, még annyit: az Egyesült Államok parti őrsége – stílszerűen – egy hajókoffernyi dollárt áldozott a felkutatásukra.
Volt még egy amerikai kalandvadász (J. S. Fossett), aki hasonló hobbinak hódolt. Pilóta, tengerész és ballonrepülő, aki a pénzügyi pályán összekuporgatott millióit költötte különféle rekordok megdöntésére. 1995-ben elsőként szelte át egyedül a Csendes-óceánt – Korea és Kanada között – egy léggömbbel (pontosabban: gázballonnal). Négy nap alatt sikerült abszolválnia a feladatot, utána pezsgőzött egyet a fogadóbizottsággal. 2007-ben szintén egyedül indult el megkerülni a Földet, a pezsgőzés viszont elmaradt, mert lepottyant valahol. Sem őt, sem a pénzét nem sajnálom. Ő döntött így, nyugodjék békében.
Az idén még volt egy sikertelen próbálkozás. Ezt is egy kolontos milliárdos finanszírozta. A Mars-utazás egyik előkészítő kísérlete volt, ám a 120 méter magas űrrakéta visszapottyant. A legújabb divatőrületből – a villanymotoros személygépkocsik gyártásából – összeperselyezett vagyon törmelék százaléka úgy elszállt, mint a sóhaj. A vigyori főnök mosolyogva azt mondta: hasznos tapasztalatokat szereztünk. Az anyagi kárt majd eltüntetik a könyvelői, azért fizeti őket.
Ő is úgy járt, mint Aladár felesége: befizetett egy szépészeti műtétre, s amikor a férje öt nap után letekerte a fejéről a kötést, nézegette egy darabig ’neje-őnagysága’ új vonásait, majd így szólt: „legalább megpróbáltad”.
