In memoriam Kádár Antal (1941–1989)

Maros megye minden idők legsikeresebb és legismertebb tornászára, a 25 éve elhunyt marosvásárhelyi Kádár Antalra, apára, férjre és barátra emlékeztek a Bajnokok, Élsportolók, Sportbarátok Klubja múlt heti rendezvényén. A Szucher Ervin újságíró által moderált klubesten meghívottként részt vett Kádár Borbála volt sportoló, az egykori kiválóság felesége, két fia, Kádár Zoltán és Kádár Balázs, valamint Kádár Antal jó barátja és vetálytársa, Barabás Ferencz. 

A rendezvényen elhangzott: a 48 évesen elhunyt tornász kiváló képességű sportoló volt, akire családtagjai mellett mindmáig büszkék barátai, versenyzőtársai. A legtöbben úgy emlékeznek rá, mint az 1964-es  XVIII. tokiói  nyári olimpiai játékokon részt vett romániai sportolóra.

Kádár Borbála, az egykori tornász felesége azt mondta, a mai napig sem tud elképzelni nála jobb férjet. „1967-ben Kolozsváron lett először országos bajnok, és ennek az évnek a végén jegyeztük el egymást“ – idézte fel a történteket.

Zoltán és Balázs – a gyermekei – mosolyogva gondoltak vissza azokra a pillanatokra, amelyeket apjukkal éltek meg. Zoltán (ma a Marosvásárhelyi Rádió sportszerkesztője, a Maros Kosárlabdaklub sajtószóvivője) arról beszélt, édesapjának köszönhetően lett sportszerető ember, és az önvédelmi sportokon kívül szinte minden sportágat megismerhetett. Balázs, a másik fiú pedig azt az apai bánásmódot próbálja továbbadni két gyerekének, amiben ő maga is részesült. 

Barabás Ferencz, az egykori csapattárs kifogyhatatlanul mesélt a legjobb vásárhelyi tornászról, az emberről, akit mindenki szeretett és tisztelt: „Együtt nőttem fel három kiváló tornásszal: Jenővel, Ferivel és Antival. Gyerekkorunk nagy részét együtt töltöttük, és végül Antival a kapcsolatom egészen a haláláig megmaradt. Nem csak a sportban volt kiemelkedő, emberségről is tanúbizonyságot tett az évek során, mindenkihez tisztelettel fordult. Sokszor meghívott magához, ahol barátként elbeszélgettünk a pályafutásáról. Én mindig arra biztattam, hogy végezzen  egyetemet, mert a sportsikernek egyszer vége szakad, és jó, ha van egy szakma a kezében. Ezt el is végezte idővel, és edzőként Marosvásárhelyre került. Soha nem értettem, miért szeretik őt annyira a tornászai, néha irigyeltem is. Nagyon jó barátságban voltunk!” – emlékezett vissza egykori csapattársa,  barátja, Barabás Ferencz. 

Barabás azt is felelevenítette, hogy élmény volt számára a Kádár Antal barátja lenni: „Anti igazi harcos volt, hiszen betegsége alatt se fogadott el segítséget, mindig azt mondta, ő meg tudja oldani a problémákat. Ugyanakkor voltak érdekes pillanatok is a sportkarrierjében, például amikor Cadar Anton néven szerepelt a versenyeken. Azt is tudta, hogy ha felvenné ezt a nevet, több ajtó nyílna meg előtte, hisz a magyar sportolókat sokszor lepontozták a bírók”.

A beszélgetésen jelenlévők, meghívottak szomorúan értesültek arról, hogy jelenleg nem virágzik a vásárhelyi tornasport, és megfelelő szakemberek sincsenek. 

Kádár Antal családtagjai és barátai remélik, hogy a marosvásárhelyi Szász Albert Spotlíceum területén létező tornacsarnok felveheti a 25 éve elhunyt sportoló nevét, és minden évben megrendezhetik az emlékversenyt, az egykori kiválóság emléke előtt tisztelegve.

 

Kézállásban megjárta a Rákóczi-lépcsőt

A marosvásárhelyi tornászélet legsikeresebb és legismertebb képviselője volt. Szegény családból indult az Oncsatelepről, és mint az 50-es években a legtöbben, korán beállt a kenyérkeresők sorába. A Marosvásárhelyi Lendület–Simó Géza klubnál kezdte tornászpályafutását Gedeon Zoltán irányítása alatt. Közben dolgozott és tanult is, majd 1956-tól testvéreivel, Kádár Jenővel és Ferenccel, valamint a Barabás, Márkus, Jánosi trióval kiegészülve alkották a marosvásárhelyi tornászcsapatot.

Kádár Antal 1960-ig volt a Maros-parti egyesület sportolója, majd bekerült a román válogatottba, és a fővárosi Dinamo leigazolt sportolója lett. Az országban az elsők között volt, aki fél kézen állt a talajon és a korláton, és az első, aki kézállásban „megmászta” a marosvásárhelyi Rákóczi-lépcsőt fel-le. 

Kedvenc szerei a lólengés, a gyűrű és a korlát voltak. 1956–1959 között ötször volt ifjúsági országos bajnok, a felnőtteknél négyszer – 1963-ban, 1964-ben, 1967-ben és 1970-ben – nyerte meg az egyéni összetett bajnoki címet. Legjobb éve az 1963-as volt, amikor a lehetséges hét aranyéremből hatot az ő nyakába akasztottak! 1972-ig, 31 éves koráig volt aktív tornász, 1961 és 1972 között 27 bajnoki aranyérmet, valamint 25 ezüst- és 16 bronzérmet szerzett országos bajnokságokon. 

1964-ben Tokióban képviselte Romániát az olimpián, 1967-ben pedig a finnországi Tamperében megrendezett Európa-bajnokságon vett részt.

Edzőként, 1975-től a Marosvásárhelyi Iskolás Sportklub tornászait irányította. Szakvezetőként két csapatezüsttel és néhány válogatott tornász kinevelésével büszkélkedhet.