Főtéri történet
1993-ban Münchenben tartották az egész Németországra kiterjedő, évente megrendezett egyházi napokat (kirchentag). Ünnepélyes megnyitója a bajor főváros főterén, az impozáns városháza előtt volt. A pódiumon az akkori német elnök, Richard von Weizsäcker mellett Rigoberta Menchu, a béke-Nobel-díjjal kitüntetett guatemalai békeharcos, a dalai láma és egy afrikai származású, sötét bőrű egyházzenész állt egymás mellett. Emlékeimben megmaradt a megnyitó egyik kedves mozzanata: amikor a harminc év körüli közép-amerikai békeharcos beszélt, és hátára kötött kisgyermeke leejtette a cumisüvegét, elsőként a német elnök lépett oda, hajolt le, és adta vissza a gyermeknek. Ezért az elnöki lehajolásért nagyobb tapsot kapott, mint köszöntőbeszédéért.
Megható és felemelő érzés volt akkor ott lenni tízezer keresztyén fiatallal együtt a városháza előtt. Másnap reggel az átélt élmény hatására visszamentem a bajor főváros főterére, ahol akkor már több, fiatalokból álló csoportot találtam, egyiknél román zászlót fedeztem fel, egy másik csoportnál magyar zászló volt látható, és nagyon tanácstalanul álltam meg a két csoport között: hol a helyem romániai magyarként?
Ehhez hasonló érzés lesz úrrá rajtam, amikor szembeállok a Kultúrpalota, a tornyos városháza és a mai polgármesteri hivatal hármas épületegyüttesével, és azt kérdezem magamtól: melyik itt a városháza? Mert nekünk, marosvásárhelyieknek is van a főtéren városházánk, méghozzá kettő, amelyek összetéveszthetetlenül jelzik két kultúra találkozását, amint az egyik nyugatról érkezett el hozzánk, a másik egy keletibb világ képviselete, s Erdély szívében itt állnak egymás mellett, huszadik századi történelmet hordozva puszta létükkel.
Mert a szecesszió sem tősgyökeres magyar találmány, még ha oly nagyon hozzá is nőtt a marosvásárhelyiek szívéhez. Mint oly sok minden, a szecesszió is Nyugat-Európából érkezett a Kárpátokig, és lett itt magyarossá, de büszkén vállalható mindez, hiszen a franciák art nouveau-nak (új művészet), az angolok modern style-nak (modern stílus), a németek jugendstilnek (a fiatalság stílusa) nevezik.
A marosvásárhelyi szecessziós, tornyos épület Bernády György polgármester idejében városházának épült, és ezért mi, régi lakosok így is tekintünk rá. A mellette álló, legalább harminc évvel – tehát egy emberöltővel – fiatalabb épületben működött a városi néptanács, ma pedig a polgármesteri hivatal székhelye. Ezért is maradt meg az én tudatomban a szecessziós, tornyos épület városházaként, és a szomszédságában lévő polgármesteri hivatalként.
Végül hadd állítsam egymás mellé a müncheni és a marosvásárhelyi városházát. A bajorok városi székháza 1867–1908 között épült, a miénk 1905–1908 között, és egyszerre fejezték be mind a kettőt.
A bajor főváros városházának tornya 85 méter magas, a marosvásárhelyi „csak” 55. Stílusuk és a 30 méteres különbség ellenére mi az egykori székely főváros tornyára vagyunk büszkék, amelynek órája szorgalmasan jelzi a múló időt.
