Enikő évek óta csak világítani járt haza, a nyárádmenti aprócska faluba. A házat, amelyben felnőtt, nem sokkal apja halála után adták el a nővérével közösen. Azóta mindig más irányból közelítette meg a temetőt, a szívéhez legközelebb álló mellékutcát igyekezett nagy ívben elkerülni.
– Képtelen voltam elfogadni, hogy a ház és a feléje vezető út már nem minket vár haza. Pedig annak idején éppen én kardoskodtam a gyerekkorunk „végvárának” az értékesítése mellett, a testvérem, Júlia inkább megtartotta volna – vágott az események közepébe alacsony, rövid hajú beszélgetőtársam. – Kettőnk közül világéletünkben én voltam a gyakorlatiasabb. Édesapánknak hosszú özvegység jutott, anyu nála több mint tíz évvel korábban költözött ki a földi világból. Amikor apánk is megbetegedett, nem tudta többé karbantartani a házat. Mi a nővéremmel az egyetem óta Magyarországon élünk, Júlia a későbbiekben is Pesten maradt, én Szegeden alapítottam családot. Amíg apánk élt, kéthetente felváltva buszoztunk haza hozzá. Az utolsó évében egy szomszédasszonyt is megfogadtunk, hogy gondozza. A távozása után azonban már nem volt, amiért visszajárjunk. A házra régóta ráfért volna egy alapos felújítás, miután pedig teljesen elnéptelenedett, egészen átadta magát a pusztulásnak. Egy éjszaka hívatlan látogatók feszítették fel az ajtaját, a két szobában és a nyári meg a télikonyhában mindent felforgattak. Pénzt nem találtak, de az ingóságokat, amit csak tudtak – székeket, szerszámokat, értékes kézimunkákat – mindent elvittek. Akkor hasított belém a tudat, hogy nem szabad tovább húzni az időt, sürgősen vevőt kell találnunk az egykori otthonunkra.
– Hamar megkerült az új tulajdonos? – kérdeztem.
– Érdeklődők bőven akadtak, de az épület állapota valamennyiüket sorra elriasztotta. Végül egy fiatal – és minden bizonnyal kihívásfüggő – vállalkozó mondott rá igent. Az igazi kálvária persze csak ezután kezdődött, amikor a kataszteri hivatalban egy egyszobás vályogházról kaptam ki az iratokat, amit még a dédnagyapám épített. A régi ház lebontásáról és a helyébe emelt téglaépületről nem létezett hivatalos dokumentáció, így topográfust kellett fogadnunk, hogy be legyen telekelve az ingatlan. A vevő hihetetlen türelemmel várta ki ennek a jó egy hónapig eltartó folyamatnak a végét, így, ha nehezen is, megtörtént az adásvétel. Áron alul „szabadultunk meg” a háztól, de így is megérte, mert rövid időn belül teljesen tönkrement volna. Az új tulajdonos többször hívott az elmúlt években, hogy nézzük meg, mit „varázsolt” a lerobbant ingatlanból, és Júlia egyszer eleget is tett a meghívásnak, de engem valahogy nem vitt rá a lélek. Legalábbis idén nyárig.
– Mi történt a nyáron? – szólaltam meg újra.
– Egy elég váratlan, furcsa fordulat. Tudod, én sosem mentem ki november első vagy október utolsó napján apu nyughelyéhez, helyette augusztus 8-án, a névnapján szoktam ott gyertyát gyújtani, és valamikor decemberben, a születésnapjához minél közelebb eső napon. Tudatosan választottam ki ezt a két alkalmat, hogy magamnak és neki is üzenjem: számomra ő továbbra is az élők világához tartozik. Tudom, hogy a halottak napi távollétem miatt rendszeresen kibeszéltek a faluban, mi több, titokban a saját nővérem is elítélt ezért, de ez engem sosem érdekelt. Idén márciusban végre sikerült megszereznem a hajtási jogosítványt – korábban többször is elvágtak a vizsgán, mert mindig túlizgultam –, és megvehettem magamnak azt a kicsi, ügyes használt Fiatot, amire egy virtuális platformon jó ideje szemet vetettem, és érdekes módon hónapokon át nem került gazdája. Ez volt az első alkalom, amikor nem autóbuszon zötykölődtem végig az apuhoz vezető utat, és mi tagadás, büszke voltam magamra. Diákként rengeteget stoppoltam Marosvásárhely és Budapest között, és mivel mindig barátságos, segítőkész sofőrök vettek fel, már akkor megfogadtam magamban, hogy én is olyan rendes leszek, mint ők, ha egyszer volán mögé kerülök. Arra persze nem számítottam, hogy az első utasom egy nagy szoknyás, tarka kendős édesanya és maszatosra bömbölt arcú, apró fiacskája lesz. Jó félórával a szülőfalum előtt kérezkedtek fel az autóba, és szinte egész úton síri csendben voltak. A kicsi legény akkor zendített csak rá a „nótára”, amikor az egykori utcánk felé közeledtem. Szülője gyorsan elnézést kért, és mentegetőzve magyarázta, hogy elfogyott a cumisüvegből a tejpor, anyatejet meg nem tud adni, mert az nem sokkal a szülés után elapadt, de ha majd hazaérnek, jóllakik a gyerek. Közben már az évekig elkerült mellékutcában jártunk, ugyanis nem volt szívem kitenni az anyát a torkaszakadtából üvöltő csöppséggel. Az otthonuk irányába tartva el kellett haladnom a régi házunk előtt. Akkorra már beletörődtem abba, hogy egy egészen idegen, kislánykorom végvárára hírből sem hasonlító, modern épületet fogok látni, de nem így történt. Legnagyobb meglepetésemre a tornáctól a cserepekig minden olyan volt, mint régen, még a piros és fehér kardvirágok is pont úgy sorakoztak a ház előtt, mint egykor. A tulajdonos valószínűleg elment valahova, mert minden ablak és persze az ajtó is zárva volt. Azon a világításon sokat meséltem apunak a látottakról, és azt is elmondtam neki, hogy úgy érzem, egy kicsit újra hazataláltam. Még akkor is, ha a régi otthonhoz már rég nincs kulcsom, és az udvar kardvirágait sem én öntözöm az eső nélküli napokon.
