Lenuţa néni jókora szürkésfehér csigát viselt a tarkóján. Mintha ez az élőlényszerű valami – a mindig változatlan, szigorúan feszes konty – táplálta volna testét, lelkét, semleges színt lehelve a gondolataira és az érzelmeire, mindenre, ami egy nőt esendővé, védelemre és ezzel együtt szeretetre szorulóvá tehet.
– Amikor apa hazajött, megállt nálunk az élet – tekerte a belső diafilmet a másik szereplőhöz, de mindenképpen a történet legelejére a hosszú hajú, szakállas amatőr művész, az idős asszony fia, akinek névtelenül is szebbnél szebb olajképek kerülnek ki a keze alól.
– A közös életünk alatt egyszer-kétszer ha előfordult, hogy „létünk oszlopa” – ahogy saját magát szerette apám emlegetni – nem talált valami „kétségbeejtő” hibát az otthoni világban. Talán túl hétköznapi volt ez a negyedik emeleti kis betonsziget az ő fennkölt vágyaihoz és persze ahhoz a lebegő állapothoz képest, ami a munka utáni kocsmázáskor menetrendszerűen úrrá lett rajta. Rajtunk sem az amerikai kitelepülésről, sem a világbékéről szőtt álmait nem látta tükröződni, kijózanítóan és ennél fogva ingerlően valóságosak voltunk. Ha a másnapi leckét jött imbolyogva kikérdezni, jól jártam, mert makoghattam neki bármit, ami eszembe jutott, akár az egy hónappal vagy egy egész évvel korábbi tananyagot is, úgysem tudta, hol tartunk az iskolában, viszont megnyugtatta, hogy hatalomgyakorlási kísérletét siker koronázza. Szerencsémre meg tudtam őrizni ezekben a helyzetekben a lélekjelenlétemet, így nem állt fenn a lehetősége annak, hogy a rám nehezedő stressz miatt meg sem szólalok. Szerencsétlenebb esetek akkor fordultak elő, amikor apámat nem az iskolai boldogulásom foglalkoztatta, hanem a tökéletes rend, amit anyu, bármennyire is igyekezett, sosem tudott az elvárásai szerint megvalósítani. Olyankor aztán eljárt a keze, felváltva kaptunk. Egy másik nagy „vétkem” az volt, ha a másodpercre kiszámított szabadidőmnél pár perccel többet töltöttem kint a tömbház körül, vagy ha hazaérkezéskor ingem alá csúsztatott „kontrollkezével” úgy érzékelte, hogy megizzadtam. Kimeríthetetlen volt az eszköztára, amivel fegyelmezett. A fakanalat és a vállfát ilyenkor anyám kellett odaadja neki, a nadrágszíjat természetesen ő maga csatolta le a derekáról.
– Hogy bírtad? – bukott ki belőlem akaratlanul a kérdés. Furcsa mosoly bujkált beszélgetőtársam tekintetében, miközben válaszolt.
– Nem biztos, hogy elhiszed, de elég hamar immunis lettem a fizikai fájdalomra. Üthetett apám, ahogy akart, nem jajgattam. Ez amúgy is csak még jobban felbőszítette volna, hiszen mindig hangoztatta, hogy egy „férfigyermek” legyen legyőzhetetlen, mint a legmagasabb hegyek. Szóval egész jól bírtam az ilyen jellegű megpróbáltatásokat, anyám közönybe csomagolt tehetetlensége sokkal rosszabbul érintett. Még kiskamaszként is nehéz volt felfognom és elfogadnom, hogy létezik számára fontosabb életcél, mint az én jólétem, netán boldogságom.
– Mi volt az a fontosabb? – kapaszkodtam bele a gondolatba.
– A túlélés. Az, hogy ne kelljen osztozkodni a lakáson, akkoriban, a nyolcvanas-kilencvenes években ugyanis nem voltak még ismertek az olyan fogalmak, mint a távoltartás vagy egyáltalán a gyermekvédelem. Később, felnőttkoromban egyszer kifejtette, hogy ha akkor beadja a válópert, de nem hajlandó elköltözni, mert nincs hová, a törvény legfeljebb elfelezi a házastársak között a kétszobás lakást, a fedél tehát közös maradt volna, akkor pedig semmi nem tudott volna határt szabni apám indulatainak. Persze ott lett volna az albérlet is mint opció, de anyám nem merte a viszonylag biztonságos anyagi hátteret a teljes bizonytalanságra cserélni. Számára így nem volt kiút. A saját életének a mellékszereplője lett, és engem is azzá tett a sajátomban.
– Mikor ért véget a házi terror?
– Amikor besoroztak. Annyi hasznom volt apám bánásmódjából, hogy a katonaság alatt senki nem tudott megfélemlíteni és „csicskáztatni”. Nem mintha nem próbálták volna meg, de számomra is meglepő, idegen erővel vágtam vissza. Tizennyolc év felgyülemlett feszültségei az alatt a közel 12 hónap alatt szabadultak ki belőlem. Visszagondolva talán egyféle terápia is volt nekem az egyenruhás időszak. A leszerelés után már nem az a fabőröndös félszeg fiúcska tért haza, akire apám számított. Azt hiszem, meghökkentette a változás, mert azután elfért tőlem. Anyámat persze továbbra is nyúzta, de egyszer, amikor újra túllépte azt a bizonyos határt, konkrétan a hajánál fogva ráncigálta anyut, kezet emeltem rá. Őszintén szólva nem is annyira anyámért tettem, mint magamért, a közel két évtizedes tortúráért. De tulajdonképpen nem is a motiváción van a lényeg, hanem azon, hogy mennyire jólesett.
– Apád hogy reagált erre?
– Újra meglepődött, és egy pillanatra leblokkolt, mint aki nem tudja, mit tegyen, de aztán feladta a harcot. A továbbiakban elfért tőlünk, legalábbis addig a pár hónapig, amíg el nem költözött otthonról. Talált magának egy másik nőt, akinek a lénye valószínűleg nem ingerelte annyira, mint anyámé. Anya azonban egészen másként látta a helyzet, évekig engem okolt a férje távozása miatt.
– Most milyen a viszonyotok édesanyáddal?
– Igyekszem neki megbocsátani. Mióta eltávozott a földi világból, könnyebben megy, mert nem ad újabb és újabb okot arra, hogy nehezteljek rá. Tudom, hogy neki köszönhetem az emberek iránti bizalmatlanságomat, ami a portréimon is meglátszik. Ezért is szeretek inkább nyári fesztiválokon vagy egyéb szabadtéri rendezvényeken karikatúrákat készíteni. Önmagamat is így örökítem meg legszívesebben, elnagyolt vonalak mögé rejtőzve, a kiismerhetetlenség védőburka alatt.
