Mekkora az életterünk?

Többször is bejártam a főtér északnyugati oldalán álló utolsó kétemeletes épület udvarát. A mellette álló sarki ház főbejárata és számozása más, a Nagyszentkirály utca felől van, tehát odatartozik. Úgy gondolom, nem követek el nemzetgyalázó vagy országáruló vétket, ha nem a Rákóczi fejedelmet kísérő lovasokról elnevezett utca nevét (Călăraşilor) említettem. Magam előtt el is képzeltem, milyen gyönyörű látvány volt, amikor 1707. április 5-én a díszes dinnyeföldi beiktatás után lóháton jött végig II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem és kísérete a Nagyszentkirály úton. Azért írtam országáruló vétket, mert a haza fogalma számunkra még nem egészen tisztázott, hiszen nekünk az ország és a haza nem ugyanaz.

Mivel ennek a kétemeletes, lilásrózsaszínű főtéri épületnek a homlokzatán csak egyetlen szerény és jelentéktelen felirat olvasható: Fornetti, az épület benti világáról szeretnék írni pár gondolatot.

Egy város épületei a történelem szemléltetőeszközei: harcok és kultúrák, sikerek és bukások megélt tanúi. Jobb helyeken egykor ott élt vagy rövidebb-hosszabb ideig ott lakott emberek emlékére márványtáblát helyeznek el az épület falán. Az alsó-szászországi Göttingen városközpontjában alig van olyan régi épület, amelyen ne lenne ilyen emléktábla. Ott-tanulásom alkalmával fedeztem fel három magyar nevet, s mindhárom erdélyi volt: Bolyai Farkas, Gyarmathi Sámuel, Kőrösi Csoma Sándor.

Nem az összehasonlítás kedvéért írom le, de Göttingen sem nagyobb város, mint Marosvásárhely, és ennek az erdélyi városnak is megvan a maga gazdag történelmi múltja. Amint a főtéri kétemeletes épület öt méter széles udvarán állok, eszembe jut a város 300 évvel ezelőtti arca, amikor még a ház csak egyemeletes volt, s amikor Marosvásárhelyen 400 épületet írtak össze, amelyben 550 családfő lakott, és nyilvántartottak akkor még 70 özvegyet. Ez a közel három évszázaddal ezelőtt (1722) készült felmérés megemlít öt csavargót is. Gondolom, ők a modernkori csőlakók elődei, vagy finomabb fogalmazás szerint – a hajléktalanok. Akkor a mi tájainkon még nem használták a hontalan, hazátlan szó másnyelvű formáját, s a migránsok sem Szíria felől érkeztek.

Nem sírom én vissza az 1700-as évek elejét, amikor a most megújított várba lassan befészkelték magukat az osztrák katonák, s később még a Vártemplom déli kapuját is befalaztatták, mert zavarta fülüket a magyar zsoltár. Mégis elgondolom, akkor ebben a városban 400 házban 600 

család lakott. Ma ezen az 5 m széles és kb. 80 m hosszú udvaron osztozik majdnem 20 család. Egyetlen fa vagy virág sincs az udvaron, csak egy fehér színű Seat dzsip, egy rég lerobbant személygépkocsi, és időnként a kapu alatt szemét. Egyébként fa vagy virág fel sem nőne azzal a kevés napfénnyel, amennyi naponta belopózik e szűk 

udvarra.

Azt mondják, úgy két emberöltővel ezelőtt volt igazi hangulata ennek és az ehhez hasonló udvaroknak, amikor még gyermekkacagással telt meg a játszótér, s estefelé egy tucatnál is több ablakból hallatszott ki a kiáltás: kész a vacsora!

Most majdhogynem élettelen, szegényes, szűk udvar vaskapuja mellett Fornetti süteményt vásárol a tovasuhanó ifjú, s egyáltalán nem érdekli, mi van az ablakok mögött. Pedig ez is a mai város.